the least and most u can do is to give urself

It's one of the biggest challenges in life to get in an intimate relationship with another human being.

There is a big contradiction: we all are looking for intimacy, but at the same time we are scared to death even from the thought of it.

Why is it so? Everyone tries to show a nice picture to all the people around, but we know that in the depth there is a shadow self whom we try to suppress, even from ourselves. We do not love and accept ourselves, thus we cannot even believe that another person could accept and love us.
"If he gets to know me, my real self, he would rather run away, he wouldnt like what he sees behind the masques i spent so much time to build up" - we may think - "he would run away, the same way as my father did..."

But we forget one thing. When you get closed to another person, you cannot keep the well-learnt roles for long. You may try to keep a nice colorful masque before your face to cover it, but it will last only for a short while. There will be times when you'll be too tired to keep that masque, and your spouse will see your real face.

If this happens after years, the other one may feel he was cheated. Of course. How would you feel? You've been together (or rather next to each other?) for years, and you recognize only then that you dont even know that person who is sitting next to you. How could that feel? Terrible for sure.

If you really respect your beloved one, the most you can do for him, is to show him who you really are, give completely yourself. From the very beginning. Instead of showing him a picture of a person who you would like to be. I know. It is hard, scary, sometimes even painful. But very rewarding.

I was afraid of such an intimate relationship. I was afraid of giving myself, as I didnt love myself. But then I experienced how it is to stand completely naked before the other person. And it was so great, that I don't want anything else any more. Once I accepted myself in my living existence, and was able to accept my shadow self also, I started to give myself in all my relationships. Without hesitation. Ok, doubts are always coming up, but even with a little hesitation I rather followed the inner voice, my real self. And gave all myself. And that is the least and most you can do...

If you are scared, you can even tell him that. And if you do so, you'll be surprised how deep your relationship can be. You get closer to each other due to the clear and pure communication, and then the two souls get in touch with each other and not two masques converse. That is a whole different universe that can open up for you.

Thoughts on love from 'By the river Piedra I sat down and wept' by Paulo Coelho

Love can consign us to hell or to paradise, but it always takes us somewhere. We simply have to accept it, because it is what nourishes our existence. If we reject it, we die of hunger, because we lack the courage to stretch out a hand and pluck the fruit from the branches of the tree of life. We have to take love where we find it, even if that means hours, days, weeks of disappointment and sadness.

I'd thought that I, as a mature woman, would be able to control the heart of the girl who had been looking for so long for her prince. I'd heard again the voice of the child I had been, of the princess who was fearful of loving and losing.
For long, I had tried to ignore my heart's voice, but it had grown louder and louder, and the Other had become desperate. In the furthest corner of my soul, my true self still existed, and I still believed in my dreams. Before the Other could say a word, I had accepted the ride with him. I had accepted the invitation to travel with him and to take the risks involved.
And because of that - because of that small part of me that had survived - love had finally found me, after it had looked for me everywhere. Love had found me, despite the barricade that the Other had built.
I opened the window and my heart. The sun flooded the room, and love inundated my soul.

For years, i had fought against my heart, because I was afraid of sadness, suffering, and abandonment. But now I knew that true love was above all that and that it be better to die than to fail to love.
I had thought that only others had the courage to love. But now I discovered that I too was capable of loving. Even if love meant leaving, or solitude, or sorrow, love was worth every penny of its price.

Wait. This was the first lesson I had learned about love. The day drags along, you make thousands of plans, you imagine every possible conversation, you promise to change your behavior in certain ways - and you feel more and more anxious until your loved one arrives. But by then, you don't know what to say. The hours of waiting have been transformed into tension, the tension has become fear, and the fear makes you embarrassed about showing affection.

The moment we begin to seek love, love begins to seek us.

Love doesn't need to be discussed; it has its own voice and speaks for itself.

I was no longer cold - I was consumed by heat, the heat of a spark becoming a flame, the flame becoming a bonfire, the bonfire becoming an inferno. I wanted this.
I also knew that from this moment on I was going to experience heaven and hell, joy and pain, dreams and hopelessness; that I would no longer be capable of containing the winds that blew from the hidden corners of my soul. I knew that from this moment on love would be my guide.

Thoughts on risk from 'By the river Piedra I sat down and wept' by Paulo Coelho

You have to overcome our fear. You have to take risks. WE will only understand the miracle of life fully when we allow the unexpected to happen.

Yes, we are going to suffer, we will have difficult times, and we will experience many disappointments - but all of this is transitory; it leaves no permanent mark. And one day we will look back with pride and faith at the journey we have taken.

Pitiful is the person who is afraid of taking risks. Perhaps this person will never be disappointed or disillusioned; perhaps she wont suffer the way people do when they have a dream to follow. But when that person looks back - and at some point everyone looks back - she will hear her heart saying, 'What have you done with the miracles that God planted in your days? What have you done with the talents God bestowed on you? You buried yourself in a cave because you were fearful of losing those talents. So this is your heritage: the certainty that YOU WASTED YOUR LIFE.'

Pitiful are the people who must realize this. Because when they are finally able to believe in miracles, their life's magic moments will have already passed them by.

It's better to lose some of the battles in the struggle for your dreams than to be defeated without ever even knowing what you're fighting for.

The universe always helps us fight for our dreams no matter how foolish they may be.

You have to take risks.

Wass Albert: Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng. Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:

- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.

- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.

A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:

"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."

"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."

Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. "

Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."

"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."

S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:

"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!" Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert.

Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Könnycseppek áztatják naplóm lapjait,
mint hűsítő nyári zápor, úgy potyognak könnyeim.
Pedig ősz van, hideg őszi este,
S nincs mellettem senki,
hogy azt megmelegítse.

in the camp

at furcy - in the mountains

Múlt hétvégén elmentünk a PoP-hoz közeli hegyekbe. Nagyon hűvös volt ott, mintha egy másik ország lenne... tettünk egy kis kirándulást is.

mivel mostanáig nem is jutottam odáig,h irjak róla,inkább cska a képek jönnek