Oktatás egy maszáj faluban

A maszájokról mindenkinek a hosszú, vékony, fekete test és a piros öltözék jut eszébe. A 21. század elején továbbra is mindösszesen három kendőt öltenek magukra, marha és kecsketartásból tartják fenn magukat. Az asszonyok továbbra is tehénszarból készítik kunyhóikat, a férfiaknak pedig annyi feleségük lehet, amennyit megengedhetnek maguknak. A férfi beavatási szertartás mellett a női körülmetélés is továbbra is elfogadott. Egy nomád nép, de semmiképpen sem szabad őket vadembernek titulálni. Sokkal civilizáltabbak, mint amilyen képet a nyugati világ sajtója közvetít az emberek számára. Olyan szerencsém volt, hogy megismerhettem valódi arcukat. Önkéntesként három hónapot töltöttem Kenyában és ez idő alatt meglátogathattam egy valódi maszáj falut. A lakosok nyitott szívvel fogadtak és vendégszeretetüknek köszönhetően tíz napot tölthettem körükben.

Amint megérkeztem a faluba, több maszáj férfi vett körül, és meglepetésemre mindannyian nagyon jól beszéltek angolul. Mint megtudtam, az angol nyelv ismerete széles körben elterjedt még a hagyományokhoz hű közösségekben is. Szinte minden férfi folyékonyan beszéli a nyelvet. Ez okozta az első meglepetést számomra, de később még nagyobb meglepetések értek.

A falu vezetője volt szállásadóm és vezetőm. Első sétánk alkalmával az utat az iskolában fejeztük be. Nagyon meglepődtem, hogy valódi iskola áll a kör alakban elhelyezkedő falu bejárata előtt. Fából készült, kis méretű ugyan, de iskola. Csupán két terem található a helyi iskolában és mindkettő az udvarról nyílik, illetve a kettő között található a tanári szoba, hogy a tanárúr le tudjon kicsit pihenni a fárasztó nap során. A két teremben mindenféle térképek találhatók, az ABC rajzokkal tarkítva. Nagyon szépen felszerelt kis iskola. Fából készült az egész, de látszik, hogy komoly célra használják és folyamatosan rendben tartják.

Ez a nomád nép, és elsődlegesen vezetőik, felismerték, hogy mennyire fontos az, hogy képezzék gyermekeiket. Korábban is rengeteg tudást adtak át, nem mintha a természeti tudáshalmazt lenéznék most már, felismerték, hogy azon túl is szükséges tudást felhalmozniuk annak érdekében, hogy népük és kultúrájuk továbbra is fennmaradhasson.
Éppen ennek érdekében hozták létre Olasitiben ezt a kis iskolát, melyet a közösség tart fenn. Alacsony költségvetésből dolgoznak, de a közösség még a most tapasztalható ínséges időkben is fordit az oktatásra.

Ugyan továbbra is megőrzik kultúrájukat, mégis felismerték azt, hogy nem maradhatnak el a modern világ ismeretanyagától. Közösségi formában élnek, chairmant választanak. De tudják jól, hogy számukra az elszigetelődés nem járható út. Be kell illeszkedniük a fejlődő világba. Ezért fektetnek oly nagy hangsúlyt az oktatásra.
A harmicasok egyáltalán nem jártak iskolába. Írni-olvasni, nem tudnak. De nagyrészük nagyon jól beszél angolul. A chairman franciául és németül is képes elmondani a legfontosabb dolgokat, pedig a kapott smseit is a fiatalabb tanult társaival olvastatja fel.

A közösség három módon segiti az oktatást:
(i) támogatja az idősebb fiúk bentlakásos iskolában való elhelyezését,
(ii) iskolát tart fenn, mely a limitált hely miatt csak az elemi képzést teszi lehetővé, és
(iii) önkéntes alapon oktatják az asszonyokat.

Mivel az iskola csak két teremnek tud helyet adni, így csak az elemi képzésre nyújt megoldást, egyenlőre. A kisgyermekek írni-olvasni tanulnak, valamint angolul. Egyetlen tanár látja el a feladatokat. Az egyik teremben kiadja a feladatot, s míg a gyerekek megoldják azt, addig átmegy a másik terembe és az ottlévő gyerekekkel foglalkozik. Mindkét teremben 30 diákkal. Nem a leghatékonyabb módszer a tanulásra, de mégis jobb, mint a semmi.

A közösségben felismerték azt is, hogy megélhetésük szempontjából nagyon fontos az is, hogy az asszonyok is beszéljenek angolul.
A faluba látogató turisták számára piacot tartanak fenn, ahol az asszonyok árulják portékájukat, láncokat, nyakláncot, gyűrűt, kis faragott szobrokat, stb. Az értékesítésnél pedig nagyon fontos, hogy meg tudják győzni a vevőket, hogy az ő portékájuk mennyire jó. Ezt felismerték a befolyásos férfiak, és ezért felnőtt oktatásba kezdtek. Az egyik, gimnáziumot végzett fiatalabb maszáj férfi délutánonként órát tart azoknak az asszonyoknak, akik talán soha életükben nem is láttak iskolát.

Egy ilyen órára én magam is ellátogattam. Úgy tíz asszony érkezett meg az órára. A többieknek sajnos egyéb elfoglaltságuk volt. Ami teljesen érthető. Az oktatás szinte az egész délutánt igénybe veszi, és a mindennapi teendők rengeteg feladatot adnak egy maszáj nő számára. Nekik kell hordaniuk a vízet valamint a tűzifát. A beteg teheneknek ők szereznek füvet. A ház javításáról nem is beszélve. És persze mindemellett főzni, mosni, takarítani és a nem iskoláskorú gyerekekre is vigyázni.
Az utóbbi két évben a közösség nagyon sokat szenvedett, hiszen a szárazság miatt jószáguk jelentős része elhullott. Ennek következtében változtatniuk kellett étkezési szokásaikon és az oktatásra fordított összeget is csökkenteniük kellett. Emiatt nem tudták a korábban bentlakásos iskolában tanulókat visszaküldeni tanulni, és most az iskola is kisebb költségvetéssel dolgozik.
Amennyiben szeretne segíteni azoknak, akik számára nem csak a víz, elektromosság, gáz, stb, de az oktatás is luxus-számba megy, támogassa a maszáj falvak fiatal lakóit.

Szívesen fogadják tanárok segítségét is, mind kisegítés, mind módszertani fejlesztés tekintetében. Amennyiben valaki szeretne tanítani az iskolában hosszabb-rövidebb időre, az is megoldott.
Egy holland alapítvány támogatja a közösség iskoláztatását, akik szeretettel várnak mindennemű támogatást. és látogasson el az alábbi honlapra:
http://www.btifoundation.com/home

el tudjátok képzelni,h ez a kis tündér megállás nélkül sirdogáljon?

ezért rossz az,h elmegy az árvaházba egy önkéntes, megszereti a gyerekeket, és azok is őt, és amikor eljön, a gyerekek szíve egy kicsit meghasad. leginkább a kisebbeké...
az övé miattam hasadt meg... az enyém is... legszivesebben hazahoztam volna magammal. de hatéves kor alatt nem is lehet nemzetközi szinten gyermeket örökbe fogadni, csak madonnának és a többieknek...

eljöttem, és az új önkéntes mesélte,h nagyon fájdalmasan tud sirdogálni az én kis zainabum. senki nem tudja megnyugtatni, csak sirdogál,h ha rájön. nem az a játékos kisgyerek, akit otthagytam... szegénynek milyen fájdalmat okozhattam...

de mi a jobb,h hiányol engem, mert tudja,h milyen,ha igazán szeretik, nézik mit csinál, és figyelnek rá, nehogy baja legyen, megpörgetik dícséretből, este lefekvéskor még megölelgetik, megpuszilják...
szóval most ez hiányzik neki, én hiányzom neki. ez rossz. de jobb lett volna az,ha meg se tapasztalja milyen ez???

A gyermekeké az isten országa...

Annyira boldogok tudnak lenni, a legkisebb apróságnak tudnak örülni, gyorsan elfelejtik a bántalmaikat. Sírnak, ha fáj valami, nem akarnak erősnek mutatkozni. (Egyébként is felesleges, az érzelmekkel való szembefordulás és azok elfogadása az igazi erőpróba és a struccpolitika az egyszerű megoldás.) Nevetnek, ha boldogok. Ha szeretnek valakit, odabújnak hozzá és persze csak maguknak akarják, és épp ezért össze is verekednek azzal a másikkal, aki szeretne belőled egy kis falatot kapni, még ha előtte fél perccel nagyon jól eljátszadoztak, akkor is. Persze fél perccel később ismét jópajtások. Könnyeznek, ha elmégy, még ha csak enni is mész el vagy kosarazni, elszomorodnak. Örülnek a gitárnak és persze össze-vissza fogdossák és elállítják a húrokat hiába szólsz rájuk. Mindent magukévá akarnak tenni, így vagy úgy.

És hogy sunyik lennének, ezt csakis cáfolni tudom. Oké, hogy visszatérően akkor pisilnek a picik, mikor tisztába teszem, vagy közel van hozzám. Nagyon élvezik az óvisok is, ha ruhát cserélünk, vagy ha elmegyek velük pisilni-kakilni. Angela is mindig látni akarja a cicim. Moses meg bebújik a szoknyám alá. Zainabu meg szépen kihasználja, hogy annyira szeretem és ha nem is indokolt, akkor is felkéredzkedik az ölembe. De ez már csakis az én hibám, szépen elkényeztettem…

Ha adsz nekik egyszer édességet, akkor állandóan kérni fognak. Nagyon akaratosak tudnak lenni, de hát csak az ösztöneik vezérlik őket, még nem sikerült a társadalom formájára alakítani a kis 3-5 éves gyerekeket. Szerencsére.

Ösztönlények? Egyszer azt vettem észre, hogy mikor odamentem Moseshez kivenni az ágyból, szépen felfelé meredezett a pénisze. Ez is bizonyította, hogy igaza volt Freud bácsinak, hogy igenis a 3 éves gyerekeknek is van szexualitása.

A gyerekek mindenfelé nagyban köszöngettek nekem, néztek, mosolyogtak rám. Csak a színem elvarázsolja őket, olyan kevéssel örömet lehet nekik okozni. A gyermekeké a mennyek országa… Egy kis fánkot, édességet kapnak, akkor már lekenyerezted őket. De ha egy kicsit odafigyelsz rájuk, akkor máris boldogok. Ha valamiben csalódást okozol a picinek, akkor elkezd sírni, de öt perc múlva már ugyanúgy játszadozik veled. Gyorsan elfelejtenek minden bántalmat.
Nekünk is képesnek kellene lennünk erre. Van mit tanulnunk tőlük.

Gondolatok kintről - tanuljunk meg pisilni :)

Nincs itt igazi, angol wc (csak az önkéntes szobában, a vendégek számára és egy a nagy lányok szobájában, de egyébként), csak a földön egy pottyantós lyuk. A kicsik persze nem másznak el a lyukig (csak Hrashi :D), hanem mind a helyiség legelején végzik el dolgukat, de már annak is örülni kell. Mikor megérkeztem, a pre-school angelek közül is csak Fausta (egy tündéri pici lány, nagyon okos, de olyan hangosan tud sírni a lelkem, ha vmi baja van…) járt ki, a többiek még bepisiltek. Most pedig a bébiken kívül egyedül Mwandoe pisil be, ő pedig még épphogy kinőtt a bébikorból, még nehezen jár, és kicsit lassú. Ez azért elég nagy eredmény.

Az antik mindig megütik azt a gyerekeket, aki bekakil-bepisil. Én soha nem tettem ilyet. Csak elismerő voltam azzal, aki rendesen kiment. Dicséret járt a rendes munkáért :D

Zainabut gyakran elkísértem a wc-re, majd megpörgettem elismerésképpen. A többiek pedig elkezdtek irigykedni rá. Innentől már mindig jött a verseny, ők is akkor jöttek pisilni, mikor elmentem valakivel. Szóltak, hogy nézzem, milyen ügyesek, milyen messzire tudnak pisilni. Mikor sétálni megyünk, akkor is mindig út közben akarnak pisilni, de már olyankor, mikor nem lehet visszasétálni. Zainabu egyik alkalommal annyira megirigyelte a fiúkat, hogy ő is megpróbálkozott az állva pisiléssel :))) Valamilyen szinten össze is jött neki.

Szal már mindegyik óvodás korú (kivéve a pici Mwandoe-t) teljesen rászokott a wczésre. Pedig eleinte nagyon nehéz falatnak tűnt. Néha az volt az érzésem már, hogy csak azért pisiltek be, hogy átöltöztesd őket. Nagy frászok tudnak lenni ezek a gyerkőcök. De tündériek. Imádni valóak.

Gondolatok kintről - gitár

Nagy nehezen összeszedtem a bátorságom és ki mertem vinni a gitáromat a kicsikhez és eljátszottam nekik pár darabot. Úgy próbáltam időzíteni, hogy csak a bébik legyenek ott, de persze amint meglátták-hallották, mindenki odasereglett, még kintről a nagyok is. Levette őket a lábukról a börtön ablakában és a ha én rózsa volnék. De többet nem is tudtam hirtelen eljátszani, mert persze el is állították a húrokat. Mindenhez odanyúlkálnak, nem lehet nyugton maradniuk. Jövő héttől a picikhez viszem majd ki reggelente, tőlük kevésbé kell félteni. Pláne pici Teresia, aki még magától felülni sem tud :D

A legjobb hangulat akkor volt, mikor este vittem ki a gitárt, vacsi után. Leültek körülöttem, és ami magyar dalt már megtanultak, azt énekelték a nagyobb lányok körülöttem, a kicsik is próbálkoztak (persze a szöveg nem ment teljesen, de azért a dallam ment szépen.) A nagyobb fiúk el is kérték a gitáromat. John-nak nagyon jól ment. Nagyon jó a ritmusérzéke, csak félénk kicsit. Mindig ő dobol, de énekelni nem mer, csak ha más nem hallja, és a gitárt, mintha neki találták volna ki.
Ellentétben a lányokkal, a fiúk távolságtartóak kicsit. A lányok meg is érintenek, még simogatni is mernek, de a fiúk eddig nagyon távol maradtak, csak néha mutatták be, hogy mennyire ügyesek a fejenállásban és hasonló mutatványokban. A nagyobbaknak kicsit oda is adtam a fényképezőgépem, az nagyon bejön nekik. De persze onnantól kezdve mindig fényképeznének :D

Gondolatok kintről - honvágy...

Másfél hónap elteltével egyedüli önkéntesként maradtam az árvaházban. Szünidő volt az iskolában, így minden gyerek otthon volt egész nap, kivéve a bentlakásosokat, akiknek vissza kellett menniük az iskolában, hogy vizsgafelkészítőn vegyenek részt.

Nagyon elfoglalt voltam, az óvisok teljesen le is szívták az energiámat. Újra beleestem abba a hibába, hogy nem maradt semmi időm magamra: Reggel elindultam reggelizni, de nem jutottam el az étkezőig, rögtön elkezdtem a gyerekekkel játszani, s egészen addig bírtam, míg erőt nem vett rajtam az éhség, úgy 11-kor bekaptam egy banánt, majd újra együtt a kicsikkel, s ez folytatódott egész nap, egészen addig míg az utolsó bébi is el nem aludt. Nem mentem el Voiba, internetezni sem tudtam, mert zárva volt a rehabilitációs központ. Szinte teljesen elvágtam magam a külvilágtól, csak a gyerekek és az árvaház létezett. Nem volt senki akivel magyarul tudtam volna beszélni. Erre egyik este megnéztem egy indiai filmet, amelynek egy része Budapesten játszódott. Rögtön feltört belőlem a honvágy. Másnap hosszasan beszélgettem anyáékkal, de ez sem javított sokat a helyzeten.

Fogtam magam és kimentem az árvaház melletti kis dombra, azt hittem, egyedül maradhatok, hogy megnézzem a naplementét, s megnyugodjak. Gyorsan erőt vett rajtam a honvágy és elkönnyeztem magam, majd feltört belőlem a zokogás. Amikor sírásom tetőfokára hágott, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, követtek a kicsik. Leült mellém Paul, Angela és Japhet.

Paul teljesen kétségbeesve nézett rám. Nem értette, hogy most mi történt, szeme azt a félelmet mutatta, hogy ő csinált valami rosszat. Angela és Japhet meg játszani akart, rám másztak, megöleltek, s ezt várták tőlem is. Ahogy rájuk néztem, újra feltört belőlem a sírás, de most már teljesen másért. Itt vannak ezek a szeretettel teli csöppségek, éhesek arra, hogy szeressék őket. Imádom őket, de mégis egy hónap múlva itt kell hagynom őket. Annyira fognak hiányozni.

Nem tudom, melyik fájdalom volt erősebb: az otthoniak hiánya, vagy az a tudat, hogy egyszer itt kell hagynom az én kis tündéreimet.

Azóta már több hónap eltelt, visszatértem kis hazámba. Ahogy e sorokat írom, ismét könnyel telik meg a szemem. Bármikor eszembe jutnak, elönt a határtalan szeretet. Ott vannak a szívemben az én kis csöppségeim, és mindig ott is lesznek. Míg én próbáltam segíteni nekik, nagyon sokat tanultam tőlük. Én kívántam adni nekik, mégis én voltam az, aki rengeteg dolgot kapott tőlük.

Montázs

Csináltam pár montázst a gyerekekről készített képekből. Ajándéknak készül nekik, de gondoltam felrakok ide is egyet.

Hiányoztok csöppségeim

Utolsó hét

Korábban elég szépen elterveztem a Kenyában töltött utolsó hetet, sok-sok utazással: Mombasa-Nairobi-Naivasha-Nakuru-Viktória-tó. Természetesen ez nem is így történt. Merthogy az ember tervez, de Isten végez. Amboseliben max 5 napot szándékoztam eltölteni, ebből egy másfél hetes távollét lett és csak azért tértem vissza az árvaházba, mert szükség volt rám, már telefonáltak is utánam,h vásárolni kéne, mert sok minden hiányzik. Úgyhogy visszatértem. Elintéztünk mindent, kicsit beteg lettem és egy héttel később vasárnap hagytam el (pont egy hete) az árvaházat.

Indulás Nairobiba, majd máris aznap tovább Naivasha. Már sötét volt, mire odaértünk. Másnap elindultunk,h megnézzük a Naivasha tavat. Ezzel csak az volt a probléma,h a szárazság következtében annyira kicsi lett a korábbi nagy tó,h sétával nem is értük el, hanem matatura kellett szállnunk. Ott egy újabb séta a public beach-hez, merth ott ingyen lehetett megközelíteni a tavat, míg máshol fizetni kellett :P A fehérek persze a másik helyen mentek be, és csónakba szálltak. Mi a parton sétálgattunk, persze Timike besétált a vízbe is, nem úgy mint mások, akik a hippoktól és krokodiloktól féltek. A szokásos merengős feeling, nagyon ott van a hely. de sajna nem tudom megmutatni, mivel nem sokkal később ellopták a fényképezőgépem...
Rengeteg hippo henyélt nem túl messze tőlünk. Gyönyörűek voltak, mikor kiemelkedtek a vízből. Az egész feeling nagyon ott volt. Csakhát timike mégiscsak fehérből van, és délben a nap megpirítja a bőrét, árnyék meg nem igazán volt. Ezért kénytelenek voltunk elmennni onnan, és el is indultunk tovább Nakuruba.

Nakuru volt az a város, ami a másik lehetséges kenyai tartózkodási helyem lett volna, de végül Bura lett és nem is véletlenül.
Amint megérkeztünk Nakuruba, egy nagyváros nyílt ki előttem, a hozzátartozó dolgokkal. Dugó, tömeg, és a kereszteződéseket csak átkelő emberek, zebra nincsen. Átkeltünk a széles úton, mikor hirtelen szendvicsbe kerültem, két ember fogott közre, s a következő pillanatban már ott se voltak, és a fényképezőgépem se volt már tovább a zsebemben. Én nem akadtam ki, mint mások, csak nyugodtan észrevételeztem. Daniel sokkal idegesebb volt, mint én, nekem kellett nyugtatgatnom. Isten el akarta venni, így kll lennie, én max a biztosítóval próbálkozhatok még, ami történt megtörtént. Úgyh megtettem a szükséges lépéseket: elmentünk a rendőrségre, de persze Afrikában vagyunk és nem mennek gyorsan a dolgok, csak másnap délre lett meg a rendőrségi kivonat.
Éjszaka pedig hidegrázásom volt. Kicsit később pedig melegem volt egy vékony lepedő alatt is. Váltóláz. Bevettem gyorsan a három hónap alatt egyáltalán nem használt lariamot (megelőzés miatt kaptam, de kezelésre ugyanúgy használható), és ennek köszönhetően sikerült aludnom is az éjszaka. Délelőtt, a rendőrség első látogatását követően, laborlátogatás, ahol bebizonyosodott a feltételezésem: malária parazitákat találtak a véremben. Gyógyszert kaptam, vmi jó erőset, amitől érdekesen viselkedtem, a korábbi nyugodt timike, túlreagált minden apróságot. Durvák ezek a gyógyszerek, de legalább meggyógyultam. Újabb látogatás a rendőrségen, egy óra várakozás egy aprócska papírlapra, de már megszoktuk a várakozást. Csak fehér színemre való tekintettel lett csak egy óra. még jó h nem tudták,h engem nem zavar a várakozás,így legalább délután el tudtuk sétálni a Lake Nakuruhoz, ahol rengeteg flamingó él. A nemzeti park területére nem lehet bemenni csak kocsival, de mi amilyen közel tudtuk elsétáltunk a bejárathoz, pihiztünk a fák alatt majmok társaságában, pár méterre tőlünk bufallo és egyebek, és a gyönyörű tó... Fantasztikus hely, csak kár,h a tó partjára nem lehet menni a sok flamingó miatt.

Másnap indulás Nairobiba, ott pedig Ngong Hills. Egyik jóbarátom Karen Blixen regényéhez, vagyis az abból készült filmhez hasonlította bejegyzéseimet,meg is kellett néznem azt a helyet, ahol ő lakott. Gyönyörű egy hely. ott én is el tudnék éldegélni éveken keresztül... Egy igazi angol kúria Nairobitól 20 kmre a hegyekben, nagyon jó klímában. De nem a ház, a hely az, ami fantasztikus. Nagyon szerettem a könyvét, és most már nem csak lelki szemeimmel tudom elképzelni,h hol játszódtak a történetek, hanem magam is láttam. Ezzel a látogatással mindent beteljesítettem, amit szerettem volna megvalósítani. Véget is ért a három hónap, és eljött a hazautazás ideje. És immáron itthon írom e sorokat.
Otthon, édes otthon.

Képek

Ízelítőnek felkerült néhány kép a picasara.
http://picasaweb.google.com/timea.kramcsak/Kenya#

Újra itthon

Tegnap este visszaérkeztem Magyarországra. Nagy nehezen, jó hosszú utazást követően. Reggel hajnali 1-től folyamatosan reptereken és repülőkön ültem délután négyig, mikor a Ferihegy 2B-n a kiírásnak tökéletesen megfelelően már minden csomaggal együtt indultam kifelé a zöld folyosón. Semmiféle késés. Ez számomra nagy szó volt, hiszen mégiscsak Afrikához vagyok szokva. Reggel kétszer mentem keresztül a biztonsági kontrollon, mert véletlenül, hibásan átküldtek minket a 8.as kaputól a 4.-eshez majd vissza. Úgyhogy félórával később indultunk csak el.

Hosszú utazás Nairobiból Kairóba, ez idő alatt három filmet mutattak. És mikor megközelítettük Kairót, még a piramisokat is láthattam. Épp megfordult a fejemben,h mennyire király lenne, mikor megpillantottam a három magaslatot. Kairóban három és félóra a tranzitban. Alig volt üzlet, így nem tudtam nyugati hóbort szerint üzleteket látogatni, hanem leültem az üveg mellett a földre, és naplót írtam, nehogy elaludjak. de mire a budapesti géphez lehetett indulni, már nagyon elfáradtam. csak nem aludtam egész éjszaka. és végre magyar hangot hallottam. olyan szinten megörültem neki :D és már nem láttam csak fehér embert. Pestre érkezve ez volt a legmeglepőbb. Annyira sápadtak az emberek. Mint ahogy magamat is nagyon sápadtnak láttam már pár hét elteltével. Nehéz lesz majd megszokni újra,h csak fehér embert látok azt követően,h három hónapig alig láttam fehér embert.

Na de nem panaszkodom. Újra itthon! :))))

Dhow-ról gondolatok

Lamuban mikor elmentünk egy jó kis hajó-túrára (amit itt dhow-nak neveznek – szuahéli egyárbócos hajó), jött pár gondolat, és elkallódott a papíros.
A hajóúton két párocska tartott velünk: egy idősebb (40 körüli), dél-afrikai férfipár (ahogy kivettük nem csak barátok voltak) és egy 35 körüli baráti pár. Az egyik dél-afrikai, Zaki 30 évesen mondott fel (elege lett az üzleti világból), elment utazgatni, hogy rájöjjön, mit szeretne csinálni, és akkor kezdett el tanítani. Mikor mondtam neki, hogy nem nagyon akarok vissza menni az irodába, hanem el akarok indulni a tanítás felé, akkor csak mosolygott, elmesélte a saját történetét, és hozzátette, hogy ne aggódjak, én még fiatal vagyok. Közben meg közel annyi idős vagyok, mint ő volt akkor, mikor váltott :O

Nem akarom, hogy sok idő menjen el azzal, hogy rabszolgasorban tengetem napjaimat. Valami hasznosat szeretnék csinálni. Tudom, Csíkszentmihályi is megmondta, hogy nem az számít, hogy mit csinálsz, hanem hogy hogyan éled meg azt. A tökéletes élményt a szalag mellett állva is meg lehet élni, és én is megéltem a multikultiban egy ideig, de valami megtört, megszakadt. Jó pénzt keresek viszonylag, de nem az igazi. Ha teljesen ráhagyatkozom az útra, akkor válik igazán láthatóvá. A köd sem száll fel magától, először el kell indulnod ahhoz, hogy egy kicsit tovább láss, majd ismét. De ha csak egyhelyben toporogva állsz, semmi sem történik, csak vesztegeted az idődet anélkül, hogy egy lépéssel is előrébb jutnál.

A gyermekeké az isten országa

Annyira boldogok tudnak lenni a legkisebb apróságnak tudnak örülni, gyorsan elfelejtik a bántalmaikat. Sírnak, ha fáj valami, nem akarnak erősnek mutatkozni. (Egyébként is felesleges, az érzelmekkel való szembefordulás és azok elfogadása az igazi erőpróba és a struccpolitika az egyszerű megoldás.) Nevetnek, ha boldogok. Ha szeretnek valakit, odabújnak hozzá és persze csak maguknak akarják, és épp ezért össze is verekednek azzal a másikkal, aki szeretne belőled egy falatot, még ha előtte fél perccel nagyon jól eljátszadoztak, akkor is. Persze fél perccel később ugyanúgy jópajtások ismét. Könnyeznek, ha elmégy, még ha csak enni is mész el vagy kosarazni, elszomorodnak. Örülnek a gitárnak és persze össze-vissza fogdossák és elállítják a húrokat hiába szólsz rájuk. Mindent magukénak akarnak tenni, így vagy úgy.

És hogy sunyik lennének, ezt csakis cáfolni tudom. Oké, hogy visszatérően akkor pisilnek a picik, mikor tisztába teszem, vagy közel van hozzám. Nagyon élvezik az óvisok is, ha ruhát cserélünk, vagy ha elmegyek velük pisilni-kakilni. Angela is mindig látni akarja a cicim. Moses meg bebújik a szoknyám alá. Zainabu meg szépen kihasználja, hogy annyira szeretem és ha nem is indokolt, akkor is fel kéredzkedik az ölembe. De ez már az én elkényeztetésem...

Ha adsz nekik egyszer édességet, akkor állandóan kérni fognak. Nagyon akaratosak tudnak lenni, de hát csak az ösztöneik vezérlik őket, még nem sikerült a társadalom formájára alakítani a kis 3-5 éves gyerekeket. Szerencsére.
Ösztönlények? Egyszer azt vettem észre, hogy mikor odamentem Moseshez kivenni az ágyból, szépen felfelé meredezett a pénisze. Ez is bizonyította, hogy igaza volt Freud bácsinak, hogy igenis a 3 éves gyerekeknek is van szexualitása. Maccionak meg közösüléshez hasonlítható rángásai vannak. De ez így természetes.

Utobbi idok esemenyei

Az utóbbi időben sok minden történt velem és smsben sem sikerült sokat átadnom belőle, nem is lehetett célom, mivel az élményeket nekem kellett átélnem, és senki másra nem is lehetne olyan hatással azok leírt mása, úgyh inkább néhány képet adok ízelítőnek. Azért mégiscsak egy kis leírás is, anélkül mégsem lenne az én blogom, vagy mi.
Megtapasztaltam azt, hogy mennyire pontosan el vannak rendezve a dolgok, felülről irányítják a sakktáblán álló játékosokat, mi lépünk jobbra-balra, néha úgy ahogy irányítanak, néha nem, de ha nem is úgy lépünk, ahogy kéne, az érzéseink annyira felerősödnek, hogy végül úgyis az ő akarata győzedelmeskedik.
Na, aki ebből az igazi történést is kiveszi, annak csak gratulálni tudok. :P

Az iskolaszünet befejeztét követő szerdán útnak indultam. Nem is igazán tudtam hogy hova, csak mentem és rábíztam magam a sorsra.
a) Taveta két nap pihenő egy kis Kilimanjaro nézéssel és piacolással
b) Amboseli egy nap szafari valahogy, amennyiben egyáltalán eljutok oda
c) Amboseli három nap, ha sikerül találkoznom Seremonnal és a manyattájában töltenem egy kis időt.
Ehhez hozzá kell tennem, hogy
1) csak egy ember mondta és az sem biztosra, hogy van egy busz amely Tavetából Nairobiba a tanzán határ mentén halad.
2) Seremont nem sikerült elérnem.
De ismertek, én nem riadok meg a bizonytalanságtól, úgyhogy ilyen körülmények között is nekivágtam az útnak.

És mi lett a vége? Egy csodálatos kirándulás. Csak egy teljes héttel később értem vissza az árvaházba, mint ahogy a leghosszabb tervemben szerepelt. Egyedül utazni jó! Semmit sem tudtam előre, csak haladtam az árral, még jó, hogy anya nem tudta mindezeket előre, mert halálra idegeskedte volna magát az tuti :P

Tavetában kellett töltenem az első éjszakát, mert továbbmenő busz csak korareggel van. Így kénytelen voltam körülnézni a piacon. Itt persze rögtön barátra tettem szert. Egy helyi étteremben ettem, melynek vezetője lelkesen pletykálta később a szomszédoknak, hogy egy mzungu tért be hozzá :D Egyedül felkaptattam a Lake Challahoz, semmitől sem féltem, de újdonsült barátom kicsit féltett utólag. Nem hiába. Ő volt az első, aki megsebesítettek 2007 decemberében. 7 nap kóma, egy év lábadozás, egy hónapja kezdett újra dolgozni, de most már csak a teaárusítás maradt, politikába nem merészkedik.

A maszájok vendégszeretetének köszönhetően majd egy hetet egy manyattában töltöttem. Seremon nem volt elérhető, mikor Amboseli közelébe értem, így totál más irányba vettem az irányt, mint amerre ő volt. Késő este volt már, kb naplemente, mire az egyes számú manyattához értem, pont ekkor lett elérhető Seremon. Kiderült, hogy nagyon messze van, és aznap nem tudunk már találkozni, így megkérte a manyatta vezetőjét, hogy szerezzen nekem szállást. Ő felajánlotta, hogy aludjak a manyattában, én pedig kaptam az alkalmon. Az első este éjfélig beszélgettünk a chairman háza előtt, volt hogy csak négyen, de volt, hogy 15-n is. Nagyon meglepődtem, hogy milyen szinten tájékozottak, és mennyire jól beszélnek angolul, még azok is, akik nem jártak iskolába.

Másnap reggelre vártuk Seremont, de deffektje volt, majd pik-piket keresett, hogy valami hozzá közelebbi helyre vigyen engem, ami nem nagyon akart sikerrel járni, folyamatosan kudarcba fulladt és nagyon is örültem neki. Nem akartam elmenni a manyattából, nagyon jól éreztem magam ott. De végül megérkezett egy motoros és kiszakított az idillből. Annyira szomorú voltam és nem akartam menni, de hagytam magam sodródni az árral. Útközben folyamatos problémák (deffekt, végül belső nélkül haladtunk) tették világossá számomra, hogy hibát követek el és nem kellene elmennem, de a motoros csak eljuttatott a kívánt állomásra. Nagyon hamar éreztem, hogy ott nincsen semmi helyem, úgyhogy visszaindultam a manyattába. Az út során újabb barátokat szereztem, és újabb dolgokat tanultam. Majd nagy nehezen visszaértem a manyattába, ahol szinte elsőként üdvözölt az, aki miatt elsődlegesen visszatértem.

Eleinte a chairman házában aludtam. Innen már az első estét követően menekülni akartam, mert úgy éreztem, hogy be szeretne próbálkozni, de mivel hagyomány az hagyomány, (az idősebb szava megkérdőjelezhetetlen a maszájoknál), és ha a chairman azt mondja, hogy nála alszom, akkor nála alszom. Ezt később kicsit kellemetlen módon oldotta meg az ég, de megmenekültem; sok-sok bolhacsípés miatt végül az iskolába kellett költöznöm.

A nők alig beszélnek angolul, aki beszél is, nagyon félénk és eleinte letagadja, de idővel megnyílnak, és szó nélkül is barátoddá lesznek. Engem nagyon a szívükbe zártak és én is őket. Tündéri teremtések. Szegényeknek megállás nélküli munkából áll az életük, de olyan szeretet van bennük, amilyet ritkán látni.

Olyan volt mint a paradicsomban. Furcsa, ezt a kifejezést már írtam egyszer, de ez a másik paradicsom.
* Reggeli séta közvetlenül napfelkelte után, miközben gyönyörűen látszik a Kilimandzsaro (persze mikor a legszebb volt, sose volt nálam kamera és egyébként is sokkal több és jobb képet lehetett volna csinálni, de én inkább megélni szeretem a dolgokat, mint állóképre rögzíteni),
* 10 méterre tölünk gazellák vágtattak át, éjszaka hallottam az oroszlán dörömbölését, elefánt nyomában haladtunk,
* naplementét néztem az iskola előtt egy székről,
* gyerekekkel játszadoztam úgy, hogy észre se vettem, hogy mennyi idő telt el,
* a konyhában ücsörögtem az asszonyokkal és a gyerekekkel, míg teát készítettek és pihentek a rőzse-és fűgyűjtéstől meggyötörten,
* beülni az asszonyok órájára, ahol mindenki nagyban mosolygott rám, és utána hosszasan bent maradtunk és rögtönzött angolórát tartottam nekik, illetve beszélgettünk még egy sort, hála Faith-nek, aki bár írni-olvasni csak most tanul, angolul nagyon szépen beszél,
* hosszú túrát tettem egy értelmes, felelősségteljes vezetővel, akinek a közösség javítását célzó elképzelései kifinomult elmét mutatnak bár semmiféle iskolába nem járt és még smst sem tud olvasni,
* dicséretet kapni azért, hogy milyen erős nő vagyok, mert nem gondolták, hogy ennyit és ilyen jól képes vagyok sétálni,
* sétálni azzal, aki már első alkalommal megérintett, úgy belemerülni beszélgetésekbe, hogy észre se veszed, hogy mennyi idő telt el,
* leszo alá bújni hideg éjszakán, mikor még kint folyik a férfiak beszélgetése egyetlen Timi lány jelenlétében.

Nagyon jól éreztem magam. És ha a nővérek nem szólnak, hogy szükség lenne arra, hogy jöjjek mert venni kellene élelmet és mosóport, már alig van valami, akkor lehet, hogy még most is ott vagyok. Nagyon marasztaltak. És bármikor visszamehetek, egy hétre, egy hónapra, egy évre, helyet is kapok, ahol házat építhetek magamnak. Ott otthon érezhetem magam és visszavárnak. Hogy valóban visszatérek-e, ezt majd az ég megmutatja.

Ennyit szántam ízelítőnek, kicsit hosszú lett. Többet majd otthon és más formában kaphattok.

Egy het es otthon - reszkessetek!!!

Május elején sor került az első búcsúzásokra, és hamarosan a végleges búcsúvétel ideje is eljön. Egy het es mar Magyarorszagon szivom magamba az elteto levegot. Vasárnap elindulunk Nairobiba, és pénteken hajnalban pedig Magyarország felé veszi az irányt egy gép velem a fedélzetén. Furcsa, most sem nem bánattal, sem nem örömmel teszem ezt a megállapítást, csak tárgyilagosan leírom. Mintha minden, amiért itt kellett lennem Kenyában bekövetkezett volna már, és igen, immáron annak van itt az ideje, hogy hazainduljak.

Egy hete ertem vissza az arvahazba, de most nem erzem ugy,h ott lenne a helyem, mintha mar vissza se kellett volna jonnom ide. Ha nincsenek itt a gyerekek, akkor tenyleg nincsen semmi helyem itt. Ha alszanak, elveszettnek erzem magam, nagyon nincs itt helyem mar.

Egy honap

Egy honap mulva ilyenkor mar a repulogepen ulok es hazafele szallok, hogy ujra magyarhonban szivhassam magamba az elteto levegot. Furcsa, egyreszt orulok neki,h hamarosan otthon leszek, masreszt viszont sajnalom is, es ez a ket erzes folyamatosan valtakozik bennem. Sister tegnap ebresztett ra,h az arvahazban mar csak harom hetet toltok, es nem negyet, mint hittem. Es biztos,h ez az ido ugy el fog repulni,h eszre se veszem. Hogy most erre gondolok, ez is inkabb csak azert van,h tudatositsam magamban,h mi az, ami hatra van,mi az, ami ido alatt kielvezhetem az ittletet. Nem sajnalkozni kell,h mindjart vege, hanem ami adatott, annak orulni es azt kielvezni a leheto legjobban.
Ma Octaval talalkozom, es megmutatja nekem Voit, illetve ha minden igaz, akkor elmegyunk a Tsavo East Nemzeti Park egz lodge-'hoz, ahonnan nagyon kiraly latvany nyilik a vizet fogyaszto vadallatokra. csak hat o is afrikai, es naluk az ido jelentosege elhanyagolhato. ergo varhatok ra. De persze az elore megirt bejegyzeseket otthon felejtettem. Sebaj. majd legkozelebb.

Kepek

Sikerult mar vegre rendesen kepeket feltoltenem :D

Semmi sem megy konnyen itt, de h erre majdnem ket honapot kellett varni...

http://picasaweb.google.com/timea.kramcsak/Kenya#

Egyedul :)/(

Most már valóban egyedül maradtam. Egy részről sokkal jobb, hogy nem kell senkire se tekintettel lennem, addig olvasok, amíg szeretnék, nem kell senkire se várni… Esténként kellemes beszélgetések a legidősebb fiúval, Rékával folytatott csendes vacsik helyett. Ezekből valahogy mindig tanulok valamit.
Viszont újra abba a hibába kezdek esni, hogy kiégetem magam. Reggeltől estig a kicsik között vagyok, nem sok időt engedek magamnak, ezek az esti beszélgetések és a kosarazások. Igaz, abból is csak három volt, nem több eddig. De kéne járni, mert nagyon jó. Igaz, gyorsaságban nem tudom felvenni velük a versenyt: vékony, 18 körüli, 180cm magas fekete srácok… (jóképűek is, meg kell hagyni). A kizárást azért erőszeretettel alkalmazom, aminek az ellenfél nem örül, de elismeri,h jól csinálom :D Lepattanózásban és a dobásban is sikert aratok.

Annyira nem az történik, amit eltervezünk. Éppen ezért nem is nagyon szabad terveznünk. Egyik nap el akartam menni netezni, már tegnap este elhatároztam. Délután odajöttek a kisiskolások is, nagyon jól elvoltunk, és úgy éreztem, hogy nem kéne elmennem, de mégis nekivágtam az útnak a rehabilitációs központ felé. Mikor odaértem, észlelnem kellett, hogy zárva van az egész épület. Így tényleg nem lesz netezés. De visszafelé jövet leültem a folyóparton, a lábamat lehűsítettem kicsit, napoztam, és csak néztem a természet szépségét. Nagyon tetszett az egész. Tiszta camino feeling. Ott találtam ilyen helyeket. Mikor először jártam arra Rékával, akkor meg is állapítottam, és elhatároztam, hogy visszajövök még egyedül lazítani, de valahogy teljesen feledésbe merült és mikor nyugira vágytam, inkább csak bementem a szobába társamhoz hasonlóan. Pedig a természetben van az én helyem és vízparton egyértelműen. Nagyon kellemes az a hely. Most is nagyon megnyugtatott, és rájöttem ezekre az okosságokra ismét.

Felesleges tervezni, úgyse az lesz, amit te akarsz, hanem, amit a Magasságos elrendel. Legyen meg a Te akaratod! És úgyis az lesz. Ha ezt nem akarod elfogadni, akkor is. Ha elhiteted magaddal, hogy te magad irányítod a sorsodat, a körülményeket úgysem tudod befolyásolni, s végső soron csak elszenvedője vagy az eseményeknek. Sokáig elfelejtettem hálát adni az égnek azért, hogy láthatom éjszaka a csillagokat, nappal a felhőket és a hegyeket. Sőt, egyáltalán el is felejtettem élvezni mindazt, ami itt megadatott. A csillagnézés persze megvolt, de napközben a nagy tereket nem igazán tudtam élvezni, mert volt olyan nap, amikor ki se tettem a lábam az árvaház falai közül. Pedig gyönyörű hegyek vannak itt. És még kirándulni se mentem. És hamarosan véget ér a három hónap. Tudom, még arrébb van az, csak látom azt, hogy mennyire repülnek a napok-hetek, és felkészülök arra, hogy nemsokára elmegy egy barátom, aki megszépíti az estéimet, és utána egyedül maradok, nem sok mindenkivel tudok majd beszélgetni. De akkor megyek majd el az amboselibe, nem tudom még, hogy szafari vagy barátlátogatás céljából, és úgy döntöttem, hogy hazautazásom hetét már nem itt töltöm az árvaházban. Mombasa egy nap hogy ismét legyen egy kis szinem, majd vonatra fel és át az ország másik részébe, a Viktória-tóhoz, majd Nakuru-Naivasha-Nairobi. Csak a gitárt és a többi csomagot hova fogom addig tenni?? Megoldjuk valahogy. Így biztos, hogy gyorsan el fog menni ez a kevesebb mint hat hét, amit itt töltök még ezen a gyönyörű helyen. Szerdán kis kirándulás a környező falvakba egy újdonsült ismerőssel. Jól jön most egy kis pihi. Miért követem el ismét ugyanazt a hibát, hogy nem adok magamnak időt, hogy beleölöm szinte magam a munkába? Félek valamitől? Félek szembenézni valamivel, amit a bensőm mutatna,ha kicsit mélyebbre néznék?

Annyira durva, hogy mennyire relatív az idő. Egy hete indult haza Réka, mégis olyan az érzésem, mintha már nagyon régen lett volna. Minden egyes este Hillary-vel beszélgettünk, együtt vacsizunk, vagy csak beszélgetünk, és csak azt veszem észre, hogy milyen csend van, merthogy a gyerekek már elmentek aludni, elmúlt már kilenc óra. A héten suliba jár nap közben, de ebédidőben is mindig benéz hozzám és akkor is beszélgetünk egy jót. Nagyon aranyos fiú és jó kis üzeneteket adunk át egymásnak. Múltkor a fogalmazásáról beszélgettünk, pedig csak írni szerette volna, és megmutatta előtte, ebből az lett, hogy jól elbeszéltük az időt :P

Múlt héten egyedül mentem el Voiba, és annyira szerencsés utam volt. Odafelé felvett egy kenyérszállító, aki már akkor rögtön barátjának nevezett, és elhívott, hogy menjek vele legközelebb egy körútjára. A hegyekben jár hetente háromszor a falvak között. Szerdán vele tartottam. Elmentünk a környező városokba-falvakba. Wundanyiban sétáltunk egy nagyot, ebédeltünk egy jót, míg a kenyeret csomagolták a pékségben. Persze afrikai szokáshoz híven nem lettek kész mire visszaértünk. Míg Octa intézkedett, én elvegyültem az ottaniakkal. Jó kis beszélgetés, kaptam kóstolót, segítettem is az ottaniaknak (amin persze elég rendesen meglepődtek, hogy egy fehér nő, aki képes arra, hogy megemeljen egy ládát :P). Meg is kérték Octát, hogy legközelebb is vigyen magával. Szociálisnak tartottak, pedig én magamat nem. Egy-két emberrel elvagyok, de ne legyenek sokan. Akkor mintha beijednék. Nemtom. De nem is számít, nem érdekel ez a része. Most más dolgokat szeretnék kideríteni, meg egyáltalán a dolgokat leírni akartam, nem filozofálni, elég olyan volt már.

Annyira szép helyen vagyok, és még nem is nagyon láttam. Mikor csak elmegyek a rehabilitációs központba, akkor is annyira jó körbenézni, most pedig körbejártuk a hegyet kocsival. Nagyon szép… És kicsit a Bükkre emlékeztetett… úgyhogy kicsit előjött a honvágy, de utána el is múlt; vissza az árvaházba és a régi kerékvágásba.

A gyerekek mindenfelé nagyban köszöngettek nekem, néztek, mosolyogtak rám. Csak a színem elvarázsolja őket, olyan kevéssel örömet lehet nekik okozni. A gyermekeké a mennyek országa… Egy kis fánkot, édességet kapnak, akkor már lekenyerezted őket. De ha egy kicsit odafigyelsz rájuk, akkor máris boldogok. Ha valamiben csalódást okozol a picinek, akkor elkezd sírni, de öt perc múlva már ugyanúgy játszadozik veled. Gyorsan elfelejtenek minden bántalmat. Nekünk is képesnek kellene lennünk erre.

Az út során megismertem az itteni embereket jobban és még jobban szeretem őket. A legjobb helyre kerültem. Sokkal jobb, mint hogyha Nakuru, és a sok adminisztrációtól megőrültem volna. Meg egyáltalán nagyváros, nem lehet este sétálni, itt semmi bajom nem történhet, barátságosak az emberek, hegyek, patak… Az árvaházban is azt csinálok, amit akarok. Akkor megyek el pihenni, amikor akarok.

Ma pedig újra az árvaházban voltam egész nap. Bébik és óvisok - annyira édesek. Múltkor vettem ollót, és a nővér le is vágta a hajukat, úgyhogy újra nagyon rövid a hajuk és így teljesen másképp is néznek ki, mint korábban, kb mint mikor megérkeztünk. Egyre többet odajönnek a nagyok is és már nem csak a lányok. A lányok meg is érintenek, még simogatni is mernek, de a fiúk eddig nagyon távol maradtak, csak néha megmutatták, hogy mennyire ügyesek a fejenállásban és hasonló mutatványokban. A nagyobbaknak kicsit oda is adtam a fényképezőgépem, az nagyon bejön nekik. De persze onnantól kezdve mindig fényképeznének, és nincsen aksitöltőm, mert nem találtam otthon, pedig kettő is van :’-( és Réka persze magával vitte a sajátját, ami eddig nagy segítségemre volt.
Már ki mertem vinni a gitáromat hozzájuk és eljátszottam pár darabot. Úgy próbáltam időzíteni, hogy csak a bébik legyenek ott, de persze amint meglátták-hallották, mindenki odasereglett, még kintről a nagyok is. Levette őket a lábukról a börtön ablakában és a ha én rózsa volnék. De többet nem is tudtam hirtelen eljátszani, mert persze el is állították a húrokat. Mindenhez odanyúlkálnak, nem lehet nyugton maradniuk. Jövő héttől a picikhez viszem majd ki reggelente, tőlük kevésbé kell félteni. Pláne pici Teresia, aki még nem tud felülni maga :D Imádnivaló kis tündér a nővérével egyetemben. Zainabut sikerült visszaszoktatni arra, hogy egyedül sétáljon el wc-re. Azért nem igazi, angol wc van itt (csak a mi szobánkban és egy még kint meg a nagy lányok szobájában, de egyébként olyat használnak, hogy) csak a földön egy pottyantós lyuk. A kicsik persze nem másznak el a lyukig (csak Hrashi :D), hanem mind a helyiség legelején végzik el dolgukat, de már annak is örülni kell. Mikor megérkeztem, a pre-school angelek közül is csak Fausta (egy tündéri pici lány, nagyon okos, de olyan hangosan tud sírni a lelkem, ha vmi baja van…) járt ki, a többiek még pepisiltek. Most pedig a bébiken kívül egyedül Mandoe pisil be, ő pedig még épphogy kinőtt a bébikorból, még nehezen jár, és kicsit lassú, és Angela nem mindig kakil rendesen. Ez azért elég nagy eredmény. És én nem ütöttem a gyerekeket azért, mert nem rendesen pisil. Csak elismerő voltam azzal, aki rendesen kiment, merthogy azért Zainabut néha elkísértam, és a többiek elkezdtek irigykedni rá, innentől pedig már mindig jött a verseny, ők is akkor jöttek pisilni, szóltak, hogy nézzem, milyen ügyesek. S azóta már teljesen rászoktak a wczésre. Pedig eleinte nagyon nehéz falatnak tűnt, mivel néha csak azért pisiltek be, hogy átöltöztesd őket. Nagy frászok tudnak lenni ezek a gyerkőcök. De tündériek. Imádnivalóak. És egy hónap múlva már tényleg nem leszek itt. Lehet, hogy tényleg elviszem Zainabut…, meg Teresiat, és Michaelt, meg persze Hrashit…

Réka hazamegy

Csütörtökön hazaindul Réka és mivel mindenki visszalépett az utolsó pillanatban kapott lehetőségtől (hála a jó szervezésnek) egyedül maradok. Mindenki attól fél, hogy menni fog-e, nem fogok-e félni… az igazat megvallva örülök neki, hogy végre egyedül leszek. Néha már nem csak hogy zavart Réka jelenléte, de inkább idegesített. Kezdve azzal, hogy a Gyórgy családnál szinte büszkeségnek számító dolgokat nem csinálhatom kedvemre, hanem restelkednem kellene miatta, hogy akkor megy fogat mosni, mikor én indulok, és mindig sokat kell rá várni, mikor már nagyon wc-re kéne mennem… Tudom, valamit ebből is tanulnom kellene, de nincsen kedvem leszűrni a következtetést, inkább csak örülök, hogy egyedül maradok. Alkalmazkodnom kellett valakihez öt hétig (kivéve egyetlen estét, amit Tavetában töltöttünk), akit még a barátomnak se neveznék, ezt nem nekem találták ki. Kérem szépen, én nem laktam koliban, és ha még laktam is volna, az utóbbi két évben egyedül laktam az én szép kis lakásomban, a magam ura voltam minden téren. Most meg wcre se mehetek akkor, amikor akarok! Tudom, meg kellene tanulnom alkalmazkodni másokhoz. Meg kell??? Ez egy jó kérdés. Lehet, hogy nem is kell. Emlékezzünk csak a caminon tanultakra, a három szakasz:
1. Alkalmazkodni másokhoz, mások ritmusában haladni, akkor elindulni, mikor a másik is kész van, és nem mikor te magad útra készen állsz.
2. Egyedül haladni a te saját ritmusodban és élvezni, hogy a magad ura vagy, akármiről is legyen szó, csak azt, akkor és úgy csinálni, amihez neked kedved van.
3. Valakivel összeakadni, aki veled egy ritmusban megy anélkül, hogy bárminemű késztetés lenne egyszerűen szinte egyszerre lélegezni.

Ha ez mindenre igaz, akkor nekem sem kell megtanulnom újra alkalmazkodni másokhoz :D, mert miután kiélveztem teljesen a független élet örömét, találok valakit, aki nemcsak hogy úgy szeret, ahogy vagyok, hanem velem és az én életritmusommal, hozzáállásommal, értékrendemmel… teljesen összhangban éli életét, úgyhogy harmonikus párt tudunk alkotni. Hogy várnám-e ezt, nem mondhatnám őszinte szívvel. Tudom jól, hogy úgyis megtalál, mikor itt van annak az ideje. Jut eszembe: amikor valakivel nagyon össze akartam találkozni, sose sikerült, de mikor már elengedtem azt a gondolatot, hogy úristen bármelyik pillanatban megjelenhet, mindig akkor futottam bele :P

Hurrá nyaralunk!!!

Nem sokkal a kilimandzsaroi kiruccanást követően újabb kirándulásra tettünk kitérőt, mivel Réka hamarosan hazautazik, így a tengerpartra még márciusban időt kellett kerítenünk.
Reggel 5.20-kor indultunk volna Mombasa-ba, de ugyebár megszokhattuk volna, hogy Afrikában semmi sem megy pontosan, így a matatu is félórával később érkezett. Meglepetésünkre ez a jármű egyenesen a tengerparti városba vitt minket, nem kellett átszállnunk, csak a fizetésnél szívtuk meg. A jegymegállapítás érdekesen történik a matatukon:
* Bura – Mombasa 400 Ksh
* Bura – Voi 150 Ksh
* Voi – Mombasa 300 Ksh
Sebaj, már eddig is rájöttünk ezekre a turpisságokra. Ez a rendes ár, kb azért mert foglalod a helyet olyanoktól, akik talán tovább is mennének. Senki nem akart még átverni minket.
Voitól Mombasaig nagyon jó minőségűek az utak, otthoni viszonylatban is :P Repesztünk ezerrel a szavanna mentén, csak néha kell lelassítanunk, mert maszájok kelnek át marhacsordájukkal az úton, majd újra bevetik magukat a szavannába. Olyan felfordulást csinál, mint a rénszarvascsorda Svédországban anno :D Az is egy szép emlék…
Ezuttal rhino-t is láttam :D Egyre bővül a paletta. Nem is kell itt szafari nekem, anélkül is látok mindenféle állatot.
Minden úgy van, ahogyan lennie kell. Eldőlt a palack, felállítottam, majd ismét eldőlt. Ha el kell dőlnie, hiába állítom is fel, el fog dőlni a végén. Mint ahogy az életben is…
Szárazság van. Minden és mindenki nagyon vágyik már az esőre. Felhő, egy kis szél és máris reménykednek az emberek. Esténként egyre többször láttunk fűégetést, mellyel az esőt hívják. Annyira szép tradíció. Viszont a másik oldal: Kiszáradt folyómedreket látok mindenfelé.
Már kb 35 km-re Mombasától pálmafák vannak mindenfelé, nem csak az út mentén a városokban, mint a mediterrán országok némelyikében, tényleg mindenütt. 2*2 sávos autópálya is van már. Rengeteg kamion halad az úton. Mintha nem is Afrikában lennék. Látszik, hogy turisták és business által sokat látogatott hely felé közelítünk.
Inkább olyan, mintha Mombasa lenne a főváros. Közút beton! Emberekkel teli utcák, építkezés, sok fehér ember. Nairobi összehasonlítva ezzel egy fejlődő kisváros. Óváros, Fort Jesus, tengerpart, szép kis utcák. És a kisutcák is aszfaltosak!!! Bármerre jártunk és gyereket láttam, valahogy a hangja vagy az arca, valamilye mindnek hasonlított valamelyik kis árvára…
Guideunk is lett, bár nem kerestünk. Körbevezetett minket az egész óvároson, mindenről mesélt, jó volt így haladni. Többször megfordult bennem, hogy ez valami jó nagy átverés lesz. Elvitt minket egy vendéglőbe, nem erőszakoskodott, csak megmutatta, hogy mennyire korrekt árakkal dolgoznak itt. Ekkor lekoppintottam magam, hogy milyen szemét vagyok, hogy azt feltételezem, hogy át akar minket verni, miközben csak jófej és ennyire szereti a hazáját. Majd elvitt minket egy boltba a körút végeztével. Úgy döntöttem, hogy itt fogom megvenni Emesének az ígért képet meg egyéb ajándékokat. Később kiderült, hogy teljesen korrekt árat fizettünk. Guideunk ezt követően elkísért még minket a Fort Jesusig és ott említette, hogy a kis túráért fejenként 1000Ksh-t számít fel nekünk. Igaz, nem is kértük. Végül adtunk neki 1000 Ksh-t ketten. Olyan rossz hangulatom lett utána. Mintha becsaptak volna, kiraboltak. Elvették azt az imaget, hogy minden kenyai jófej, kedves. Utána mikor megszólítottak, nem is akartam beszélgetni már…
Minden azt mutatta, hogy Mombasa valóban világváros. Nem csak sok fehérrel lehet találkozni. Eleinte nagyon nézegettem őket, mindenkire nagyot mosolyogtam, mint ahogy a feketék megnéznek minket. Majd rá kellett jönnöm, hogy számukra nem olyan nagy szám, hogy fehért látnak, nincsenek itt egy hónapja úgy, hogy alig látnak fehérbőrűt. Nagyon megszoktam, hogy feketék vesznek körül és csak Réka sápadt arca van körülöttem.

Mombasaban a szállásunk apácáknál volt. Annyira kedvesek voltak, olyan jókat beszélgettem velük, egy játékot is megtanultam tőlük. Másnap viszont már inkább útnak indultunk. Kicsit kellemetlen volt a vendégszeretetüket ingyen élvezni. Első állomásunk Malindibe vezetett. Kétórás út matatuval a továbbra is jó minőségű utakon.
Van rendes nagyméretű földművelés, nem családi gazdaságok, mint Voi közelében. Minden iskolának van rendesen vision és mission mondata és mottója. Jobban alkalmazzák azt, mint otthon a multik.
Pálmatetős házak mindenütt. Némelyik annyira emlékeztet az otthoni nádtetős házakra. De itt a tengerpart és gyönyörű öböl…

Kicsi a világ. És ha valaki eddig nem hitte volna, igenis vannak véletlenek. Malindiben egy kis vendégházban szálltunk meg, inkább lepukkant a többi luxus szállodához képest, de csak 1000 Ksh volt egy éjszakára kettőnknek (3000Ft). Az utcán több fehért is láttunk kocsival furikázni, majd ebédnél egy fehérbőrű lányt láttunk meg. Mégis meg mer szállni más is ezen a helyen :P Vacsinál odajött hozzánk egy fekete srác, aki korábban a két fehér lánnyal ült, és megszólított minket magyarul: „Sziasztok lányok!” Nem volt kicsi a meglepetésünk. Én rögtön éreztem, hogy a lányok vannak benne a dologban, de annyira nem tudtam elhinni, hogy meg se bírtam mozdulni a meglepetésben. És mi is volt az oka a találkozásnak? Ők önkéntesek akarnak lenni. Nekem pedig inkább az Amboseli NP-ba kell majd mennem, mint a közelebb eső Tsavoba. Mindkét helyen jártak, de ott több állatot láttak közelebbről és egy maszáj falu mellett volt a szállásuk.
Annyira szomorúak voltak már pénteken amiatt, hogy kedden hazautaznak. De miért???
Ne szomorkodj azon, hogy lassan véget ér. Örülj annak, hogy egyáltalán megtörtént.
Lehet, hogy mégis érdemes szar munkát csinálni külföldön, hogy utána utazgathass?? Ők ketten klotyót tisztítanak UK-ben, tervben 2-3 hónap Ázsia, most meg Kenya két hétig. De nem akárhogy, úgy élvezték, mint a kiskirályok (luxus szálloda, luxus körülmények közti szafari…, csak ki akartak ebből a csupa luxusból kerülni,ezért eljöttek a mi kis „szállodánkba” egy közben összeszedett fekete barátjukkal). Durva, hogy mennyire mást ér a pénz. Oké, otthon jobban megengedi magának az ember a szórakozást, de akkor is durva. Mindenki másképpen prostituált, én irodában ülök pedig mikor közgázra mentem, akkor is tudtam, hogy azt nem akarom semmiképp. Mégis. Tanítani szeretnék, talán és mégse azt teszem. De mit is szeretnék? Angolul szeretetet adni tanítani? Hogyan? Meg mi is az egyáltalán? Annyira homályos. A lányok is látták rajtam,hogy imádom, amit cisnálok. Rékán nem látszik ez a lelkesedés a gyerekek iránt…

A magyar lányok haverjának köszönhetően összeismerkedtem egy raszta-hajú sráccal, J-vel és Fatimával. Kellemes kis estét szereztek számomra kis vodka-tonikkal fűszerezve, mely most jobban hatott, mint otthon. Persze volt pár üzenetük nekik is:
i) Jó ember vagy, jó szívvel, de ezen a világon szenvedsz kicsit.
ii) 1996 balesetet szenvedett a focicsapattal, ahol hárman meghaltak, őt is jó pár helyen összefoltozták. Bármelyik nap meghalhatunk, úgyhogy élvezzük a mát ezerrel.
iii) Elfogadnak mindent Istentől jövőnek („Legyen meg a Te akaratod”).
iv) Tengervíz a legjobb gyógyszer minden bajra.
v) A muszlim nem az öltözékről szól, hanem arról, hogy elfogadom Isten akaratát. Ez az elsődleges tanításuk. Akkor is,ha elveszi a gyermekem (négyből egyet eltemetett), messzire viszi a férjem (Olaszország-Kenya).

Nagyon mászósak Malindiben a pasik. Lementünk a tengerpartra, hogy egy kis szinünk legyen, ha már itt vagyunk az Egyenlítő mentén. Két srác máris odajött hozzánk és végig maradt is. Réka be se jött a vízbe, én viszont kiélveztem. Engem rendesen tanítgatott szuahéliül a srác, aminek örültem is, de egy idő után már sok lett.
Másnap délelőtt városnézés. Réka későn kelt szokás szerint. Én elmentem a piacra, ahol jó kis ajándékokat lehetett venni, de még drágábban adták, mint Mombasában a boltban, úgyhogy jó vásárt tettünk. Mikor kiléptem az utcára, elkezdett esni az eső. Annyira jól esett, széttártam a karom és pörögtem :D kellemes, langyos víz, teljesen átáztam, de jól esett. Majd vissza. Álmélkodás a parton, beszélgettem egy sráccal, majd megérkezett Réka az előző napi sráccal.
Körbevezett minket Joseph. Ekkor láttam az első kézenfogva járó párocskát. Nagyon ritka az ilyen. Még egy párt láttam a buszon, de semmi több. Malindi városa semmi extra, koszos kis város, jó nagy piaccal. Nem sok árnyék volt a hosszúra sikeredett városi séta alatt és Timike elkövette azt a hibát, hogy nem kente be magát…
A parton ismét megtaláltak minket a fiúk, pedig csukott szemmel hevertünk a parton, és mégis megszólítottak. Durva, hogy ha valakivel kicsit jófej vagy, máris úgy „nyomul”, hogy nem tudod levakarni. És ott jött a legrosszabb, hogy velünk akartak jönni Lamura. NEEEE!!!!!
Baby Sharkot senki ne hagyja ki, aki Malindiba betér. A tengerparton egy kis étterem, fantasztikus juice-uk van, amit frissen facsarnak, kókuszban sült kingfisht ettünk (mi az?) kb 1000Ft-ért az egészet. Durva!

Reggel lementünk a parta kagylót gyűjteni. Miért keresel kincset a lábad alatt, mikor ott van körülötted mindenfelé? Tengerpart, homok, napsütés, kellemes szellő. Mi több kell ennél? Ez az igazi paradicsom. Könnyen meg tudnám szokni a vízparti életet. Pesten is duna-parti kis házat tudnék elképzelni magamnak, nem zavarna, hogy kocsival kell mennem kosarazni-bulizni. Nem kell ital ahhoz, hogy feloldódjak. Max ahhoz, hogy egy rasztás, kicsit beszivott sráccal csókolózzak.

Elhagytuk Malindit, és szerencsénkre busszal mentünk tovább, mert a matatun meghaltunk volna. Ismét nagyon rosszak az utak. Kevesebb az élet, éppen ezért keskeny, göröngyös földutak. Oda-vissza ok-okozati viszonyban.
Nagyon rá vannak utalva a mezőgazdaságra és vágynak az esőre. A kis zápor is jólesik, de nem elegendő.
Kicsit zavart, hogy két fegyveres vette át a jegyszedők helyét, akik így vagy álldogáltak, vagy össze-vissza ültek le. Később megtudtam, hogy ez inkább meg kellene, hogy nyugtasson. A határ közelében lévő utakra néha átjönnek szomáliak és olyan szinten kirabolják a buszt, hogy az utasokat is levetkőztetik. Úgyhogy megnyugodtam.
Az út során a mellettem lévő sorba ült egy maszáj srác. Nagyon elkezdett nézni engem, ami jól esett, de tanulva a korábbiakból, inkább úgy tettem, mint aki alszik és a lelkemnek jóleső flörtbe se mentem bele. Később persze megbántam. Leszállt jóval a végállomás előtt, így nem tudtam még a flörtöt se beteljesíteni. Mindezt azért, mert az eszem azt mondta, hogy ha szemezünk, akkor ha leszállunk, talán nem tudjuk lerázni, és ő akar útba igazítani minket. De nem kell a szuahéli embernek semmilyen bátorítás ahhoz, hogy kéretlenül adjon tanácsot, vagy csak véleményt nyilvánítson. Később megtudtam, hogy a maszáj nem ilyen ember. Viszont a buszon a srác leszállását követően rögtön jött jóakarónk, akire rá se néztem. Miért irányítja a legkisebb cselekedetünket is az eszünk? Miért kell mindenbe beleszólnia az észnek? Miért nem lehet kicsit elengedni az ész szavát és csak azt tenni, ami jól esik?

Ahogy megállt a busz, kiadták a csomagunkat, amin rendesen állt a por. Elég durva látványt nyújtott még akkor is, mikor leverték róla a por jelentős részét. A szállodában első dolgunk a táskamosás lesz mindenképp :D

Camino óta kicsit másképp nézem a dolgokat. Mindenben jeleket látok, keresem a mögöttes értelmét, üzenetét. De lehet, hogy nem kell mindenbe belemagyarázni dolgokat.

Lamuba még meg sem érkeztünk, de már láttam, hogy nagyon jó döntés volt. Hajóval jutottunk el a szigetre, ahol összesen három kocsi jár, mindenki gyalog, vagy szamárháton közlekedik. A szállásnál még alkudtunk is, nem keveset, de jól tettük, nincsen szezon, többet is lehetett volna. Szuahéli hitvesi ággyal elátott a szobánk (magasan a matrac), úgyhogy ismét együtt aludtunk Rékával. 4000Ft egy éjszaka kettőnknek reggelivel. 750Ft volt a szállás Tavetában, de ott semmi külföldi nem fordul meg, ez pedig a tengerpart és turisták által kedvelt hely.
Terasz tengeri kilátással, érdekes, „szuahéli karosszékkel”, mely leginkább a nőgyógyász vizsgálati asztalhoz hasonlít. De nagyon jó itt kezdeni a reggelt, míg el nem jön a nyolc óra, mikor reggelit szolgálnak fel, kifeküdni és napfelkeltét nézni. És ennyi még nem elég. A város hangulatos szuahéli városka, kellemes kis utcákkal, sok üzlettel, és tele emberekkel. Nagyon sok maszájjal találkoztam már első este. Fehér embert is többet látni, mivel itt nem járhatnak kocsival  Nagyrészt fiatalok vannak itt és nem pedig idős, kb nyugdíjasok, akik luxushotelben szállnak meg.
Első este étterem után kutatva megláttam egy fehér lányt, meg is szólítottam. Persze kiderült, hogy ő is önkéntes, itt Lamuban az általam többször megfigyelt USAID Alpha II. projektben vesz részt. A kanadai lány három hónap önkéntesség alatt öt nap „szabit” vehetett ki és így semmit nem látott Kenyából a szigeteken kívül, ahol munka miatt jutott el. És mondanom sem kell, hogy munkájának nagy részét az adminisztrációs feladatok ellátása tölti ki.
Egy kicsit az afrikai időhöz való hozzáállásról: a munkaidő 8.30kor kezdődik. Az amerikai és kanadai önkéntes lány öt perccel korábban ott van, egy kisegítő megérkezik 9kor, a két főmunkatárs pedig 10 felé beesik. Kétórás ebédszünet fél 1től, majd még két óra munka, és jöhet a jól megérdemelt pihenés. Nem rossz.
Nagyon úgy látom, hogy megtaláltam a lehető legjobb szervezetet. A leginkább nekem megfelelőt. Itt mindent úgy csinálok, ahogy nekem jól esik, akkor veszek ki egy kis pihenőt, ha akarok, nincsen fix munkaidő és feladat, amihez kedvem van, azt és úgy csinálom. Nekem ez kell, a függetlenség, önállóság a munkában, is.

Ha megfordult a fejemben, hogy Malindibe érdemes visszatérni (mert tengerpart közel Mombasahoz, jó kilátás, juice és finom kaja olcsón), akkor azt kell mondanom, hogy Lamura kötelező. Ez maga a paradicsom. Kis utcák, de aszfaltos, nem földút, nincsenek kocsik, kötelező gyalog, és timike azt szereti, hajó mindenütt, végig a város mentén húzódik a tengerpart, csak el akar valamit adni az, aki megszólít, nem tapad rád, ha megmondod, hogy nem érdekel, már ott is hagy egy kedves elköszönés-jókívánság után.
A tengerpart pedig isteni. Majdnem 12 km hosszan húzódik egy szép kis tengerpart, nagyon tiszta vízzel, lelátsz teljesen a lábad ujjáig, gyönyörű a homok. Igazi paradicsom. És mi több. Itt nem szólít meg senki a tengerparton, ha lefekszel és relaxálsz. Csak akkor jön valaki, ha el akar adni valamit.

Azt hittem, hogy egész jó gyalogló vagyok (40km 10kg súllyal 10 óra alatt), de maszáj barátaimnak hála rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz (Seremon 80km-t tesz ilyen körülmények között, Joshua 100km-t gyalogol le reggel 7-től este 6-ig, súly nélkül, 15 perc kajaszünettel). Durva, hogy tényleg ezt mondom, hogy maszáj barátaim lettek :P Valóban barátaimnak nevezem őket. Daniel annyira hálálkodott, hogy olyan kedves vagyok vele, és az ő szavaival élve, szociális. Furcsa, hogy ezt mondta, mert én egyáltalán nem tartom magam annak, de egyszerűen kedves voltam velük, beszélgettünk jókat, nem olyan voltam, mint Réka, aki szinte válaszolni se akart. Joshua megkért, hogy hozzak neki egy lányt, aki olyan, mint én vagyok :P
Szal összeismerkedtem a tengerparton egy maszáj fiúval. Elsétáltak mellettünk párszor, de mikor egyedül ültem az árnyékban valamilyen belső késztetés arra vette rá, hogy odaüljön mellém, és ennek köszönhetően átbeszélgettük az egész délutánt.
A maszájok hozzá vannak szokva a nagy távolságokhoz, Shellát is bejárják naponta jópárszor, pedig 12km csak a tengerpart. Annyira durván néz ki Joshua magas, vékony alakjával, ahogy piros ruhája elsuhan a sárga homokon a kék tenger felé. Ahogy egyedül halad, szinte mindig egyedül. És nem készítettem róla fényképet :’( Hozzám mindig odajött beszélgetni. Hosszasan, aztán azt mondta, hogy folytatja a munkát, de közben csak ment az árnyékba pihenni :P És innentől kezdve beindultak a dolgok. Következő alkalommal már a barátja és a testvére is odajött hozzám, még mikor ő ott sem volt. Sokat beszélgettünk.
Semmivel se másabbak ők, mint bárki más ember, azért mert ők egy olyan törzsbe születtek, mely komolyan veszi a hagyományokat. Ugyanúgy élvezik az életet, keresik a megélhetésüket, örülnek, ha jóbarátra lelnek, szenvednek a szivük miatt, vannak vágyaik, melyeket nem mindig tudnak kielégíteni, de keresik annak a lehetőségét. Joshua említette, hogy karácsony-szilveszter környékén nagyon sokan vannak a tengerparton még esténként is. Mindenki élvezi az éjszakát baráttal-barátnővel, mindenkinek jó, kivéve a maszájt. Hiszen ők nem visznek magukkal barátnőt-feleséget. Másnap mondjuk láttam két kis maszáj kisfiút anyukájával, akik nem született maszájok voltak kinézet alapján.

A feketék sokkal jobban látnak a sötétben. Ami nem is igazán csoda, hogy én nem tudom megkülönböztetni az embereket este, csak ruha, magasság, hang alapján, mert elvesznek a sötétben és fehér bőrhöz van hozzá szokva a szemem. Seremon rávilágított arra az igazságra, hogy az is hozzájárul, hogy nem nagyon használjuk a szemünket, buszon, metrón is csak bambulunk, nem nézünk egymásra, ha mégis úgy teszünk, azt hiszik, hogy valami bajunk van, vagy valamit el akarunk érni.

A szuahéli emberek annyira jártatják a szájukat. Mindenkire ráköszönnek, megkérdezik hogy vagy… a semmitmondó chit-chat. Pletyka, beszólások. Maszájoknál ilyen nincsen. A száj nem fecsegésre való. Joshua nem tudta megmondani, hogy hány éves, hogy 32 vagy 33. De tényleg nem az fontos. Azt mondja, ő maszáj, ilyeneket nem tud, nem fontos. Egyébként is azt kell ünnepelni, ha érettebb, bölcsebb lettél és nem azt, ha idősebb.
Réka nem volt valami szerencsés: láz, herpesz, gyomorgörcs. Érzékeny a gyomra, úgyhogy vele csak étteremben lehetett enni. Seremon elvitt egy a helyiek által látogatott helyre, ahol nagyon fini teát ittunk és fánkot ettünk kicsit olcsóbban, mint ahogy a reggelinket számították fel az étteremben. Így érdemes utazni, a helyiekkel vegyülve, nem pedig csak olyan helyen járva, ahol csak fehérek járnak. Furcsa, mert út közben laptopos maszájt láttam, de mindnek van fényképezős mobilja, órája. Nem tudom mit gondoltam. Azért nem szigetelődtek el a modern világtól, de megőrzik a kultúrájukat, értékeiket. Remélem, fenn is tudják ezt tartani. Nem szabad felörlődniük. Segít már az is, hogy jön a turista és megveszi tőlük a karkötőt, nyakláncot, övet… Szerencsésebbek ilyen szempontból az ausztrál őslakosoknál. Viszont az a 19 marha, amit a feleség családjának kell adniuk… Ebből a szempontból jobb, szabadabb a mi kultúránk. Ők viszont szívből-szívvel élnek. Azt csinálják, amit szeretnek. Nem titkolják el az érzéseiket maguk elől sem.

Egyik srác mondta a parton,hogy biztos jó anya leszek. Ha más gyerekét tudom annyira szeretni, mint én a kcsiket, csak az alapján, ahogyan felcsillan a szemem, mikor rájuk gondolok… Nagyon hiányoztak a picik. És most annyira jó velük lenni újra. Nem tudom, hogy leszek képes elengedni őket.

Durva, hogy milyen ricsajt tudnak csapni. A visszatértünket követő első napokban sokkal többet voltam a szobában, mint korábban. Pihi, lábnézegetés, volt, hogy napközben is írtam, vagy csak olvastam-játszottam. Csak, hogy lefoglaljam magam. Ne cikázzanak a gondolataim. Nagyon el tudok merengeni még akkor is, mikor a kicsikkel vagyok. Mostanra már visszatértem a régi kerékvágásba. Azért kilendített ez a több, mint egy hét nyaralás…