Furcsa. Hazajöttem, és könyveket olvasok újra. Míg egy hónappal ezelőtt még inkább voltam egy regény főhőse, most kívülről szemlélek ilyen történeteket.
Ahhoz az eseménydús világhoz képest, amit odakint megéltem, olyan mintha itthon csak vegetálnék. Pláne,h most be vagyok zárva és nem találkozhatom senkivel, mert fertőző beteg vagyok.
Hát, itthon nem kívül történnek az események, hanem az ember lelkében. Hacsak nem fojtja el azokat, és nem nyomja el buta sorozatokkal.
Hogy elkezdtem volna feldolgozni mindazt, ami kint ért? Nem mondhatnám. Kellett hozzá egy mumpsz. Most talán. Valamiért kicsit menekültem attól,h át is gondoljam mindazt, ami három hónap alatt ért. Ott nem nagyon volt rá alkalmam, így hát utólag kell. De egészen mostanáig menekültem. De már nem. Elkezdtem kiírni magamból. Követek egy többször ismétlődő jelet, amit nagyon nem mertem, féltem nekilátni is a feladatnak. a rettegés lebénított, akárhányszor is éreztem,h mit kéne tennem és már többször szóban is jött a jelzés. De a tényleges lépéshez most is valami nagy dolognak kellett történnie. És most se csinálom teljes gőzerővel, láthatóan.
Ha látja az ember,h mit kell csinálnia, miért van benne mégis kétely, miért gátolja meg a félelem? Miért nem lehet csak egyszerűen csinálni, amit tennie kell? Miért jó szenvedni? A belső gyermekem ezt nem tenné. Ha játszani akar,akkor csak elkezd játszani, ha táncolni-énekelni akar, akkor teszi. Szal. Mi tart vissza attól,h azt tedd, amit érzed,h tenned kell?
No comments:
Post a Comment