Már kaptam a fejemre többször is,h nagyon ritkán jelentkezem bejegyzéssel.
Sajnos nagyon igaz. És annál sokkal mélyebb oka van, semminthgy csak nem ülök gép előtt. Nagyon is sokat ülök gép előtt, de sajnos mindz idő alatt leginkább a bal agyféltekémet használom, és meg se fordul a fejemben,h a kósza pillanatokban a jobb agyféltekémet használjam és egy kicsit írjak. Pedig nagyon szeretek elmélázni a gondolataimban, vagy éppen nem is gondolkodni, hanem csak belebambulni a világba. De az utóbbi időben ez az, amire nem sok időm maradt. Engem is kezd magával ragadni a rohanó világ. Otthon csak olvasok és nem elmélkedek, sőt, ami még rosszabb, sorozatot nézek. "Fáradt vagyok, csak megnézek egy részt, amig átöltözöm és elkészítem a teát..." És olyan könnyű belefeledkezni. Már a 3. v 4. részt néztem meg? És még ha értelmes gondolatot is ad át egy rész, így az is nagyon könnyen feledésbe merül. Kezdek átcsapni a passzivan energiát vesztés fázisába ahelyett,h gyűjteném. Igaz, ilyen időben nem is lehet a duna-parton sétálgatni. könnyű kifogásokat találni. Nagyon könnyen magával tud ragadni a pörgés, ami nem is csoda hiszen állandóan a racionalitást és a logikát használom a munkámban. Az értelem abszolút elsőbbséget élvez a nap nyolc órájában. Bármennyire is élvezem a napsütést vagy esőt mindegy mi jön, belefeledkezem a könyvekbe, mégis a bal agyféltekémé a főszerep. De ez nem is meglepő, hiszen egy bal agyféltekés Föld nevezetű bolygón élünk.

Egyre kevesebb álmomra emlékeztem, és igaz folyamatosan jönnek intuícióim, de mégsem annyira sok,mint korábban. Úgyhogy itt az alkalom,h felerősítsem az intuíciómat. Milyen módon? Baráti beszélgetések helyett, telefonbeszélgetésbe menekülés helyett, előbb fogom választani a reflektálást, mint ahogy azt normál módon tettem. Jön a kenuszezon! Tisza-tavon való evezés tökéletes alkalmat ad a reflektálásra :) Talán elmegyek egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra is. És folytatom az írást. Az az,amit szeretek, ami jött,h tennem kell, de elég rendesen félbehagytam. Félelem. Elég jó vagyok én? Felül kell emelkedni a félelmeinken. Meg kell keresni a gyökerét és gyökerestől kitépni. Nem pedig hagyni,h a trauma keletkezésének megfelelő gyermekként viselkedjünk minden újabb és újabb helyzetben. Érett felnőttként nem engedhetjük meg magunknak,h továbbra is úgy viselkedjünk adott helyzetben, mint hatévesen tettük. Nem menekülhetünk el és bújhatunk édesanyánk szoknyája alá. Tudatos felnőttként kell élnünk napjainkat, és ehhez meg kell ismernünk magunkat. Az árnyékoldalunkkal együtt.

Mostanában elkezdtem kicsit a felszinen élni és nem magamba tekinteni. Már szinte fáj. Úgyhogy feladok ezzel is. S újra írok. Nem ígérem,h mindig ide. De remélhetőleg gyakrabban olvashattok tőlem. Remélhetőleg azért is, mert nem lesz mindig lehetőség személyesen megbeszélni a gondolatokat. De erről majd máskor.