tagadás

De hol is jártam. Annyi tagadás és a hazugság. Még önmagunkat is becsapjuk. Miért nem tudunk csak úgy egyszerűen őszinték lenni, legalább önmagunkhoz,de inkább mindenki máshoz is. Hazudunk, nem akarjuk meglátni a jeleket, elnyomjuk a testi tüneteket is, ahelyett,h megértenénk annak jelentését, és egészként kezelnénk az embert, önmagunkat. Tagadjuk az érzéseinket, ami csak egy ideig tartó elhárítási mechanizmus, egyszer úgyis kisül. Ahogy a kuktában a gőzölgő víz sem marad bent a végtelenségig, egyszer csak meg kell engedni. A hárított érzés, fájdalom, vagyis trauma is kitör egyszer, akár neurózis, akár betegség formájában. És az kinek jó? Pedig csak annyi kellene,h őszinték legyünk önmagunkhoz és ne játsszuk meg magunkat, se magunknak, se másoknak, csak azért mert úgy érezzük,h elvárnak tőlünk vmit. Nem sokkal fontosabb,h ebben a rövid életben, ami adatott nekünk, azt tegyünk,amit belül jónak látunk. Senki másnak nem vagyunk felelősek, csak és egyedül magunknak.