Egyedul :)/(

Most már valóban egyedül maradtam. Egy részről sokkal jobb, hogy nem kell senkire se tekintettel lennem, addig olvasok, amíg szeretnék, nem kell senkire se várni… Esténként kellemes beszélgetések a legidősebb fiúval, Rékával folytatott csendes vacsik helyett. Ezekből valahogy mindig tanulok valamit.
Viszont újra abba a hibába kezdek esni, hogy kiégetem magam. Reggeltől estig a kicsik között vagyok, nem sok időt engedek magamnak, ezek az esti beszélgetések és a kosarazások. Igaz, abból is csak három volt, nem több eddig. De kéne járni, mert nagyon jó. Igaz, gyorsaságban nem tudom felvenni velük a versenyt: vékony, 18 körüli, 180cm magas fekete srácok… (jóképűek is, meg kell hagyni). A kizárást azért erőszeretettel alkalmazom, aminek az ellenfél nem örül, de elismeri,h jól csinálom :D Lepattanózásban és a dobásban is sikert aratok.

Annyira nem az történik, amit eltervezünk. Éppen ezért nem is nagyon szabad terveznünk. Egyik nap el akartam menni netezni, már tegnap este elhatároztam. Délután odajöttek a kisiskolások is, nagyon jól elvoltunk, és úgy éreztem, hogy nem kéne elmennem, de mégis nekivágtam az útnak a rehabilitációs központ felé. Mikor odaértem, észlelnem kellett, hogy zárva van az egész épület. Így tényleg nem lesz netezés. De visszafelé jövet leültem a folyóparton, a lábamat lehűsítettem kicsit, napoztam, és csak néztem a természet szépségét. Nagyon tetszett az egész. Tiszta camino feeling. Ott találtam ilyen helyeket. Mikor először jártam arra Rékával, akkor meg is állapítottam, és elhatároztam, hogy visszajövök még egyedül lazítani, de valahogy teljesen feledésbe merült és mikor nyugira vágytam, inkább csak bementem a szobába társamhoz hasonlóan. Pedig a természetben van az én helyem és vízparton egyértelműen. Nagyon kellemes az a hely. Most is nagyon megnyugtatott, és rájöttem ezekre az okosságokra ismét.

Felesleges tervezni, úgyse az lesz, amit te akarsz, hanem, amit a Magasságos elrendel. Legyen meg a Te akaratod! És úgyis az lesz. Ha ezt nem akarod elfogadni, akkor is. Ha elhiteted magaddal, hogy te magad irányítod a sorsodat, a körülményeket úgysem tudod befolyásolni, s végső soron csak elszenvedője vagy az eseményeknek. Sokáig elfelejtettem hálát adni az égnek azért, hogy láthatom éjszaka a csillagokat, nappal a felhőket és a hegyeket. Sőt, egyáltalán el is felejtettem élvezni mindazt, ami itt megadatott. A csillagnézés persze megvolt, de napközben a nagy tereket nem igazán tudtam élvezni, mert volt olyan nap, amikor ki se tettem a lábam az árvaház falai közül. Pedig gyönyörű hegyek vannak itt. És még kirándulni se mentem. És hamarosan véget ér a három hónap. Tudom, még arrébb van az, csak látom azt, hogy mennyire repülnek a napok-hetek, és felkészülök arra, hogy nemsokára elmegy egy barátom, aki megszépíti az estéimet, és utána egyedül maradok, nem sok mindenkivel tudok majd beszélgetni. De akkor megyek majd el az amboselibe, nem tudom még, hogy szafari vagy barátlátogatás céljából, és úgy döntöttem, hogy hazautazásom hetét már nem itt töltöm az árvaházban. Mombasa egy nap hogy ismét legyen egy kis szinem, majd vonatra fel és át az ország másik részébe, a Viktória-tóhoz, majd Nakuru-Naivasha-Nairobi. Csak a gitárt és a többi csomagot hova fogom addig tenni?? Megoldjuk valahogy. Így biztos, hogy gyorsan el fog menni ez a kevesebb mint hat hét, amit itt töltök még ezen a gyönyörű helyen. Szerdán kis kirándulás a környező falvakba egy újdonsült ismerőssel. Jól jön most egy kis pihi. Miért követem el ismét ugyanazt a hibát, hogy nem adok magamnak időt, hogy beleölöm szinte magam a munkába? Félek valamitől? Félek szembenézni valamivel, amit a bensőm mutatna,ha kicsit mélyebbre néznék?

Annyira durva, hogy mennyire relatív az idő. Egy hete indult haza Réka, mégis olyan az érzésem, mintha már nagyon régen lett volna. Minden egyes este Hillary-vel beszélgettünk, együtt vacsizunk, vagy csak beszélgetünk, és csak azt veszem észre, hogy milyen csend van, merthogy a gyerekek már elmentek aludni, elmúlt már kilenc óra. A héten suliba jár nap közben, de ebédidőben is mindig benéz hozzám és akkor is beszélgetünk egy jót. Nagyon aranyos fiú és jó kis üzeneteket adunk át egymásnak. Múltkor a fogalmazásáról beszélgettünk, pedig csak írni szerette volna, és megmutatta előtte, ebből az lett, hogy jól elbeszéltük az időt :P

Múlt héten egyedül mentem el Voiba, és annyira szerencsés utam volt. Odafelé felvett egy kenyérszállító, aki már akkor rögtön barátjának nevezett, és elhívott, hogy menjek vele legközelebb egy körútjára. A hegyekben jár hetente háromszor a falvak között. Szerdán vele tartottam. Elmentünk a környező városokba-falvakba. Wundanyiban sétáltunk egy nagyot, ebédeltünk egy jót, míg a kenyeret csomagolták a pékségben. Persze afrikai szokáshoz híven nem lettek kész mire visszaértünk. Míg Octa intézkedett, én elvegyültem az ottaniakkal. Jó kis beszélgetés, kaptam kóstolót, segítettem is az ottaniaknak (amin persze elég rendesen meglepődtek, hogy egy fehér nő, aki képes arra, hogy megemeljen egy ládát :P). Meg is kérték Octát, hogy legközelebb is vigyen magával. Szociálisnak tartottak, pedig én magamat nem. Egy-két emberrel elvagyok, de ne legyenek sokan. Akkor mintha beijednék. Nemtom. De nem is számít, nem érdekel ez a része. Most más dolgokat szeretnék kideríteni, meg egyáltalán a dolgokat leírni akartam, nem filozofálni, elég olyan volt már.

Annyira szép helyen vagyok, és még nem is nagyon láttam. Mikor csak elmegyek a rehabilitációs központba, akkor is annyira jó körbenézni, most pedig körbejártuk a hegyet kocsival. Nagyon szép… És kicsit a Bükkre emlékeztetett… úgyhogy kicsit előjött a honvágy, de utána el is múlt; vissza az árvaházba és a régi kerékvágásba.

A gyerekek mindenfelé nagyban köszöngettek nekem, néztek, mosolyogtak rám. Csak a színem elvarázsolja őket, olyan kevéssel örömet lehet nekik okozni. A gyermekeké a mennyek országa… Egy kis fánkot, édességet kapnak, akkor már lekenyerezted őket. De ha egy kicsit odafigyelsz rájuk, akkor máris boldogok. Ha valamiben csalódást okozol a picinek, akkor elkezd sírni, de öt perc múlva már ugyanúgy játszadozik veled. Gyorsan elfelejtenek minden bántalmat. Nekünk is képesnek kellene lennünk erre.

Az út során megismertem az itteni embereket jobban és még jobban szeretem őket. A legjobb helyre kerültem. Sokkal jobb, mint hogyha Nakuru, és a sok adminisztrációtól megőrültem volna. Meg egyáltalán nagyváros, nem lehet este sétálni, itt semmi bajom nem történhet, barátságosak az emberek, hegyek, patak… Az árvaházban is azt csinálok, amit akarok. Akkor megyek el pihenni, amikor akarok.

Ma pedig újra az árvaházban voltam egész nap. Bébik és óvisok - annyira édesek. Múltkor vettem ollót, és a nővér le is vágta a hajukat, úgyhogy újra nagyon rövid a hajuk és így teljesen másképp is néznek ki, mint korábban, kb mint mikor megérkeztünk. Egyre többet odajönnek a nagyok is és már nem csak a lányok. A lányok meg is érintenek, még simogatni is mernek, de a fiúk eddig nagyon távol maradtak, csak néha megmutatták, hogy mennyire ügyesek a fejenállásban és hasonló mutatványokban. A nagyobbaknak kicsit oda is adtam a fényképezőgépem, az nagyon bejön nekik. De persze onnantól kezdve mindig fényképeznének, és nincsen aksitöltőm, mert nem találtam otthon, pedig kettő is van :’-( és Réka persze magával vitte a sajátját, ami eddig nagy segítségemre volt.
Már ki mertem vinni a gitáromat hozzájuk és eljátszottam pár darabot. Úgy próbáltam időzíteni, hogy csak a bébik legyenek ott, de persze amint meglátták-hallották, mindenki odasereglett, még kintről a nagyok is. Levette őket a lábukról a börtön ablakában és a ha én rózsa volnék. De többet nem is tudtam hirtelen eljátszani, mert persze el is állították a húrokat. Mindenhez odanyúlkálnak, nem lehet nyugton maradniuk. Jövő héttől a picikhez viszem majd ki reggelente, tőlük kevésbé kell félteni. Pláne pici Teresia, aki még nem tud felülni maga :D Imádnivaló kis tündér a nővérével egyetemben. Zainabut sikerült visszaszoktatni arra, hogy egyedül sétáljon el wc-re. Azért nem igazi, angol wc van itt (csak a mi szobánkban és egy még kint meg a nagy lányok szobájában, de egyébként olyat használnak, hogy) csak a földön egy pottyantós lyuk. A kicsik persze nem másznak el a lyukig (csak Hrashi :D), hanem mind a helyiség legelején végzik el dolgukat, de már annak is örülni kell. Mikor megérkeztem, a pre-school angelek közül is csak Fausta (egy tündéri pici lány, nagyon okos, de olyan hangosan tud sírni a lelkem, ha vmi baja van…) járt ki, a többiek még pepisiltek. Most pedig a bébiken kívül egyedül Mandoe pisil be, ő pedig még épphogy kinőtt a bébikorból, még nehezen jár, és kicsit lassú, és Angela nem mindig kakil rendesen. Ez azért elég nagy eredmény. És én nem ütöttem a gyerekeket azért, mert nem rendesen pisil. Csak elismerő voltam azzal, aki rendesen kiment, merthogy azért Zainabut néha elkísértam, és a többiek elkezdtek irigykedni rá, innentől pedig már mindig jött a verseny, ők is akkor jöttek pisilni, szóltak, hogy nézzem, milyen ügyesek. S azóta már teljesen rászoktak a wczésre. Pedig eleinte nagyon nehéz falatnak tűnt, mivel néha csak azért pisiltek be, hogy átöltöztesd őket. Nagy frászok tudnak lenni ezek a gyerkőcök. De tündériek. Imádnivalóak. És egy hónap múlva már tényleg nem leszek itt. Lehet, hogy tényleg elviszem Zainabut…, meg Teresiat, és Michaelt, meg persze Hrashit…