Másfél hónap elteltével egyedüli önkéntesként maradtam az árvaházban. Szünidő volt az iskolában, így minden gyerek otthon volt egész nap, kivéve a bentlakásosokat, akiknek vissza kellett menniük az iskolában, hogy vizsgafelkészítőn vegyenek részt.
Nagyon elfoglalt voltam, az óvisok teljesen le is szívták az energiámat. Újra beleestem abba a hibába, hogy nem maradt semmi időm magamra: Reggel elindultam reggelizni, de nem jutottam el az étkezőig, rögtön elkezdtem a gyerekekkel játszani, s egészen addig bírtam, míg erőt nem vett rajtam az éhség, úgy 11-kor bekaptam egy banánt, majd újra együtt a kicsikkel, s ez folytatódott egész nap, egészen addig míg az utolsó bébi is el nem aludt. Nem mentem el Voiba, internetezni sem tudtam, mert zárva volt a rehabilitációs központ. Szinte teljesen elvágtam magam a külvilágtól, csak a gyerekek és az árvaház létezett. Nem volt senki akivel magyarul tudtam volna beszélni. Erre egyik este megnéztem egy indiai filmet, amelynek egy része Budapesten játszódott. Rögtön feltört belőlem a honvágy. Másnap hosszasan beszélgettem anyáékkal, de ez sem javított sokat a helyzeten.
Fogtam magam és kimentem az árvaház melletti kis dombra, azt hittem, egyedül maradhatok, hogy megnézzem a naplementét, s megnyugodjak. Gyorsan erőt vett rajtam a honvágy és elkönnyeztem magam, majd feltört belőlem a zokogás. Amikor sírásom tetőfokára hágott, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, követtek a kicsik. Leült mellém Paul, Angela és Japhet.
Paul teljesen kétségbeesve nézett rám. Nem értette, hogy most mi történt, szeme azt a félelmet mutatta, hogy ő csinált valami rosszat. Angela és Japhet meg játszani akart, rám másztak, megöleltek, s ezt várták tőlem is. Ahogy rájuk néztem, újra feltört belőlem a sírás, de most már teljesen másért. Itt vannak ezek a szeretettel teli csöppségek, éhesek arra, hogy szeressék őket. Imádom őket, de mégis egy hónap múlva itt kell hagynom őket. Annyira fognak hiányozni.
Nem tudom, melyik fájdalom volt erősebb: az otthoniak hiánya, vagy az a tudat, hogy egyszer itt kell hagynom az én kis tündéreimet.
Azóta már több hónap eltelt, visszatértem kis hazámba. Ahogy e sorokat írom, ismét könnyel telik meg a szemem. Bármikor eszembe jutnak, elönt a határtalan szeretet. Ott vannak a szívemben az én kis csöppségeim, és mindig ott is lesznek. Míg én próbáltam segíteni nekik, nagyon sokat tanultam tőlük. Én kívántam adni nekik, mégis én voltam az, aki rengeteg dolgot kapott tőlük.
No comments:
Post a Comment