Taveta

Már nagyon jól jött egy kis pihenés. Hiába többen is felhívták a figyelmemet, hogy mindenképpen időt kell szakítani arra, hogy egyedül legyél, nem szabad kihagyni. Ennek ellenére szinte minden időt a gyerekekkel töltöttem.
Ha az épület másik végében felsír valamelyik kisgyerek, rögtön meg tudom állapítani hang alapján, hogy ki az. Óriási öröm az, amikor Sheila és Michael elkezd sétálni óvatosan a karjaim közt tartva vagy Theresia felül vagy Angela, Moses elmegy pisilni-kakilni… Mi lesz majd a sajátomnál??? :D Egyáltalán nem zavar a kaki. De az azért már sok, amikor egyszerre négy kicsi kezd el sírni.
Ez igazi felkészítés a saját gyerek nevelésére:
 Szeretgetés
 Pelenkázás
 Altatás
 Etetés
 Csak a szoptatás része hiányzik már :D
Amikor a kicsikkel vagyok úgy elrepül az idő, észre se veszem, hogy innom kellene egy kis vizet, mikor már itt van az ebéd ideje, vagy este már lemegy a nap és rájövök, hogy nem is pihiztem.
Bármennyire is jó, kicsit kezdtem már kiégni, úgyhogy arra jutottam, hogy valóban ki kell venni heti egy nap pihit és naponta kétszer fél-egyóra pihi feltétlenül szükséges (légzés-meditáció és gitár).
Úgyhogy egy szép kis kétnapos kirándulást csináltunk. Irány Taveta, ahonnan már látszik a szomszédos Tanzániában magasodó Kilimanjaro.

It is only the courage on the path itself that makes the path appear.
It is important to use discipline with intuition and to use intuition with objectivity.
Utazás
Kedden reggel tervszerűen elindultunk nyolc előtt az árvaházból. Ezzel annyi probléma volt, hogy az óvisok és bölcsisek mind ott voltak az udvaron és mikor láttak minket táskával, mind elszomorodtak. Peter jött hozzám, megölelt és elindult, hogy elkísér minket. Az árvaház ajtajánál sem akarta elengedni a kezem. Majd út közben lefelé a dombos úton próbálkoztam azzal, hogy visszaforduljon, de nem akart hallgatni rám. Egyszer sikerült elérni, hogy megálljon, azt hittem, hogy el is indul felfelé, de nem. Mikor már jóval arrébb voltunk, akkor is ugyanott állt a pici, szomorú arccal, és nem mozdult. Olyan volt, mintha kitépték volna egy részét… Nehéz volt így útnak indulni.
Majd jött az utazás. Leértünk a megállóhoz, felszálltunk a matatura, voltak már rajta és járt is a motor. Azt hinnéd, hogy hamarosan indulunk. De mi már megtanultuk, hogy a matatut azért nem állítják le sosem, mert nem tökéletes a motorja, múltkor be kellett tolniuk a kocsit még Voiban, mikor el akartunk indulni. Folyamatosan dudaszó, hogy jöjjön még több utas. Hja, meg a sofőr se lenne rossz, ha megérkezne. El is indultunk, úgy húsz perc múlva. Vagy mégsem? Stop. Ismételt dudaszó. Tolatunk, valaki elindul szaladva. A pénztáros vagy kaller felszáll és hosszú tolatás következik. Megállunk. Jön még valaki?? De nem történik semmi. Végre elindulunk :D
Vörös a föld és a házak is. Láttam egyik alkalommal, hogy a földet tégla formájúra alakítják és a napon szárítják meg, hogy építésre megfelelő szolgálatot nyújtson. Hogyha lefestik a házakat, akkor az fehér vagy kék :D
Utunk szavannán vezetett keresztül. Majomkenyérfa, kaktusz, termeszvár, tehén, őzszerűség, antilop, a Taita Hills sanctuary-ben gyönyörű madarak. És persze az elmaradhatatlan rázás. Kenyában élj úgy, ahogy a kenyaiak. A legtöbb fehérember utazáshoz kibérel egy kocsit, ha nincs is itt sajátja és úgy megy bevásárolni is a városba, feketékkel cipelteti a cuccát, és ő maga ki se száll a kocsiból, csak megmondja, hogy mit is kér. Mi ezzel szemben matatuban nyomorogtunk Bura Stationig, majd buszra szálltunk. Jó kis zötykölődés. Földút a megye fővárosába vezető út is, és még rosszabb állapotú mint ami Voit és szállásunkat összeköti. Rengeteg por jött be az ablakon, merthogy légkondi persze nincsen, ez pedig tüsszögéshez vezetett nálam, merthogy alapból allergiás vagyok a porra.
Kész vadaspark az egész ország. Buszunk átment a Tsavo nemzeti parkon, ahol odafelé zebracsordát láttunk. Vissza már elefántot is :D
Itt kénytelen vagy megszokni a nyugalmat. Türelmes leszel vagy megőrülsz a várakozásban. Míg vársz, hogy induljon a matatu, intézkedjen a recepciós, jobban jársz, ha magadba merülsz és kihasználod az időt, hogy gondolkodj vagy élvezd a tájat az ideges várakozás helyett.
Otthon is csak így lenne érdemes, mondjuk nem is kell ilyen sokat idéznünk a metróra várva.
Annyival nyugodtabbak az emberek, nem rohannak sehova, nem úgy mint az európai ember. A rehabilitációs intézet vezetőjének van faliórája és karórája is, de egyik sem a tényleges időt mutatja :D Ez is azt mutatja, hogy mennyire fontos az idő. Az iskolába be kell érnie a diákoknak, de egyébként az idő miért is lenne fontos? Caminon én is lelassultam, de otthon elkezdtem felvenni a rohanó stílust egy idő után. Nem olyan szinten, de ők itt sokkal jobban értik az idő tényleges koncepcióját. Intelligens embernek gondolják az európai embert, és úgy gondolják, hogy nagyon sokat tanulhatnak tőlünk. De valójában mi is sokat tanulhatnánk tőlük. Életszeretetben, emberszeretetben, vendégszeretetben, időhozzáállásban mindenképpen.
Akármikor vége lehet az életünknek, bármelyik pillanatban véget érhet. És egyébként is nem az fontos, hogy mennyi időd van, hanem az, hogyan éled meg azokat, mennyire élvezed és mennyire használod ki azt, amit kaptál…
Amint megérkeztünk Taveta koszos kisvárosába és szállást is intéztünk, kirándulást szerveztünk a Challa krátertóhoz. A sofőrre majd egy órát kellett várnunk. Ehhez hasonlóan kellett volna hagynom, hogy történjen, aminek történnie kell és nem pedig sürgetni-erőltetni dolgokat. Sokkal türelmesebbnek kell lennem. Ezt kell itt megtanulnom. Vagyis ezt is a feltétlen szeretetadás mellett.
De megérte a várakozást. Gyönyörű krátertó, melyet kettészel a tanzán határ és az azóta már bezárt lodge szobáiból és bárjából tökéletes kilátás nyílik a Kilimanjaro hegyére. Mikor ott voltunk, egy felhő félig eltakarta a hófedte csúcsot, de így is gyönyörű volt.
Ebédeltünk egyet, délután bejártuk a várost és este elmentünk pihiképp egy bárba. Sört rendeltem, leültünk az árnyékba. Megittunk egy sört, ami kezdett a fejembe szállni már pár korty után. A meleg megtette a hatását. Pedig otthon elég jól bírom a piát. Egy lány odajött hozzám beszélgetni, nagyon aranyos volt, de fáradt is. A biliárdról kérdezett, úgyhogy el is kezdtem nézni a játékot, és e kapcsán beszélgetést kezdeményeztem a fiúkkal. Meglepetésünkre egy billiárdasztal állt előttünk, amihez jöttek is játékosok, de kicsit másképpen játszották, mint ahogy mi megszoktuk. Megvolt benne a logika, melyet meg is tanítottak nekünk. Ennél a verziónál kell egy matekos, aki nem alapszabályként nem ihat sokat :D Számonként kell előrehaladni és a növekvő sorrend szerint kell eltenni a golyókat, nem színenként. Ha nem tudod eltenni, és hozzá sem érsz a golyóhoz, akkor mínusz-pontot kapsz, ha elteszed, plussz-pont…
Szal kellemes kis beszélgetés kerekedett ki ebből. Erik meghívott minket egy italra, hogy ne induljunk olyan hamar. És tovább beszélgettünk. Mikor befejezték a játékot, akkor is folytattuk, pedig már jó sötét volt. Annyira boldognak és elégedettnek tűntek a fiúk, de kiderült, hogy ez kicsit csak a látszat. Nekik is vannak problémáik, ugyanúgy meggyötörtek és életuntak tudnak lenni a boldog „maszk” mögött, de közben nem elkeseredetten ülnek otthon, mint néhány ismerősöm, hanem próbálják élvezni az életet, kedvesek mindenkivel, cél nélkül is beszélgetésbe elegyednek az ismeretlennel és nem néznek furcsán, ha rámosolyogsz a melletted ülőre (mint otthon a metrón).
Annyira jó volt külön szobában lenni. Zuhanyozni, még ha nem is volt melegebb, mint némely gimiben. Egyre többre értékelem a kis apróságokat. Nem zavart a pottyantós wécé, sőt tökre örültem neki, hogy nincsen semmi problémám a guggolással. Tökre jól van a lábam, a térdemnek semmi baja nincsen a guggolással és a „sétálunk-sétálunk, egy kis dobra lecsücsülünk, csücs-t :D

Korai kelés, kisétáltunk, hogy megnézzük a napfelkeltében a kilimanjarot. Még sötétben indultunk el, annyi csillag volt fent az égen. Megláttam a cassiopeiat is :D Tehát jó helyen vagyok :D Hullócsillag. Már megérte felkelni, és még sehol sincsen a hegy.
Jó sokáig sétáltunk, mire felkelt a nap. Totál lehetett látni a hegyet, ki lehetett venni a távolban a hófedte csúcsot. Sajnos azokon a képeken, amiket én készítettem, nem annyira jó. Most kicsit sajnáltam, hogy nem vettem új fényképezőgépet. De az a lényeg, hogy én mit láttam. Hogy ti nem láthatjátok ugyanazt, mint én, az a ti bajotok :P
A napfelkelte totál olyan volt, mintha egy narancsot raktak volna fel az égre. Hozzá kell tennem, hogy otthoni narancsot, ami narancsszínű. Itt zöld a színe a narancsnak és a banánnak is, pedig már ehetően érett.
Majd piac, pihi még a szobában. Kihasználtam a saját szoba előnyét, zuhanyoztam még egyet, pihentem még a kemény ágyon, ami nem olyan, mint a kráter-ágyam az árvaházban. És ebédidő után indultunk is a buszállomásra. Volt is egy busz, ami délután egykor indult. Volna. Félórán keresztül még sétáltam a piacon, ahol nagyon sok törzsi ruhás férfivel és nővel találkoztam. Ők általában az árnyékban ültek, én meg jártam körbe, utolsó pillanatig sétáltam a piacon, míg társam végig fent ült a buszon. Egy maszáj férfi is rám köszönt az árnyékból, de akárcsak a gyerekek, a válaszommal nem tudott mit kezdeni. De szép szál férfi volt, az tény. Egykor felszálltam a buszra, és fél háromkor el is indultunk :D
Én a folyosó oldalon ültem, egy sorral előttem két maszáj nő ült. Mikor a közelebbi észrevette, hogy fehérek vannak a környéken, megszólított, és megkérdezte, akarok-e fényképet készíteni róla. 100 shilling! Mondtam, hogy nem, köszönöm. Erre a nyakláncát ajánlotta. A modern világ hatása. Milyen jó. Ebből élnek már szinte, hogy fényképalanynak adják magukat és eladják napi szintű használati eszközeiket. Mikor leszálltak, a kaller tolmácsolta, hogy a nő velem akar jönni, és mosná a ruháimat. Furcsa volt, hogy az ürge se akarta megérteni, hogy magamnak is képes vagyok mosni. Fehér emberről nagyon az terjedt el, hogy gazdag amerikai, aki a gyerekeknek édességet ad, egy fényképért vagy nyakláncért minden pénzt odaad és csak mosógéppel tud mosni.
Mindenesetre most is jó helyre ültem. Nem ablak, folyosó mellett. Szomszédom és az előtte ülő férfi megütögette a karom, ha látnivaló volt a túloldalon. Így láthattam közelebbről elefántot is. Először a távolban láttam egy fa alatt. Antilop, elefánt, vörös orrváladék, tüsszögés, köhögés, elszineződött nadrág. Mindez hála a vörös földnek, pornak az úton. Csak előjött az allergia. Sok ez az egész nap porban, pláne mikor megszoktam a betont; az árvaházban is az van.
Az átszállóhelyen megrohamozott minket pár férfi minket. Információt adnak át, beszélgetnek, kedvesek. Ha jön egy matatu, megrohamozzák, leállítják. Pénzt kapnának azért, mert utast szereznek, de közben az utas velük és nélkülük ugyanúgy utazik.
Jó volt ez a kirándulás! Volt időm magamra, egyedül, nem a gyerekekre gondolva, tényleg egyedül, külön szobában, csendben.
Megérkezés. Az óvisok rögtön rohantak hozzám, jól megölelgettek. Kivéve Angelat,ő egész este neheztelt rám, került, nem nézett rám, ha hozzászóltam. Majd imádkozásnál már odajött. Zenabu is nagyon megörült nekem. Ült mikor megérkeztem, mosolygott, felállt és megfogott. Aztán pár pörgetés következett, még be se vittem a táskám. Átöltöztem és jöttem is ki a kicsikhez. Hiányoztak azért. Jó volt magammal lenni kicsit, kirándulni egyet, de jó volt visszatérni. Máris várt pár kaki. Zenabu totál ki akart sajátítani, ha jön valaki és bújik-mászik, akkor máris megüti. Stramm kiscsaj. Imádom.

Kaja

Mindenki azt hitte, hogy szépen le fogok fogyni kinntartózkodásom alatt. Egyenlőre nem tapasztalom. Nagyon jó kis kajákat kapunk itt, naponta kétszer adnak melegételt, pedig mondtuk előre, hogy jó nekünk kenyér, ehhez képest két és fél csomag kenyér van a hűtőben…

Azért fogyáshoz talán az vezetne, hogy naponta háromszor eszünk, este nincsen nasi pisztácia, pop corn vagy forró csoki. Vagyis még nem, merthogy hoztam magammal egy kis csokiport a choxolat-ból meg van valami bocis forró csokipor, de az sehol sincs az enyémtől :o
Szal

1. Reggeli: gyümölcs – banán, mangó, papaya. Eddig még nem ettem papayat. Először csak nagyot néztünk egy tök-féleségen, hogy azt miért tették be az étkezőbe. Haonló módon elfogyasztottam, mint a sárgadinnyét, de nem jöttem rá, hogy mit is ehettem. Amikor sister bejött és evett velünk, akkor jöttünk rá, hogy az a gyümölcs, amit befőtt és aszalt gyümölcs formában ettünk, valójában hogy is néz ki :D

2. Ebéd: általában rizs spenóthoz hasonló étel párolva, ma éppen rántottával. Hetente kétszer kapunk húst vagy halat. Vagy chapati lencseszerű cuccal.

3. Vacsora: Hasonló mint az ebéd. Ma sült krumpli káposztával. Egyszer kaptam abból is, amit a gyerekek esznek: Kukoricakása, bab-kukorica keveréke. És semmi bajom nem lett tőle. Pedig ettől óvtak a többiek.

4. Még tejet is ittam, forralás nélkül. Nem félek semmitől, nem lesz semmi bajom, tudom jól.

Nagyon finomakat eszünk, úgyhogy még inkább irigykedhettek :P

Vendégek

A Voi árvaházból jöttek látogatók egyik nap: egy norvég házaspár, a kenyai kontakt és az árvaház vezetője. Nagyot néztem, mikor kiderült, hogy már hat hónapja itt vannak és önkéntesként dolgoznak; inkább elhittem volna, hogy turisták, kis papucs, farmer, a nőnek kifestett körmök… Teljesen más nekik Voi, mint nekünk a 60km-re lévő Bura. Ott öt önkéntes van kb 20 gyerekre, de csak nagyok és mind szépen beszél angolul. Nap közben semmi feladatuk nincsen az árvákkal, hanem projekteket vezetnek; a nő egy női csoportot vezet, ahol szappant csinálnak, hogy pénzt teremtsenek. Jó ez is, de én ugyebár árvákkal akartam lenni. És hogy nem tanítom őket? Sebaj. Nekik sokkal többet jelent az, hogy átölelem őket és játszunk egyet. Itt viszont a nagyobbakkal lehet beszélgetni, ők viszont alig érnek rá. Hétköznap egész nap iskola, majd mosás, munka, vacsi, házifeladat és alvás. Pénteken és szombaton lehet velük lenni többet, mikor nem nézik olyan szigorúan, hogy 20.30-kor takarodó.

Büszkeség és boldogság

Annyira büszkék az emberek és lehetnek is. Beata is elhívott a házába, a rehabilitációs központ vezetője kiselőadást tartott nekünk, körbevezetett minket, pedig csak internetezni mentünk. Annyira kedvesek, barátságosak az emberek. Örülnek annak, ha beszélgetünk egyet. Még az árus is mosolyog, még akkor is,ha rögtön azzal fogadod, hogy nem kérsz tőle semmit sem.

Szerelmeim

Az én pici szerelmeim:
Zenabu, Teresia, Angela, Michael…
A kicsikkel töltöm a legtöbb időt, és így nagyon-nagyon hozzámnőttek. Amikor el kellett mennünk Voiba, nagyon nehezen tudtam rávenni magam az indulásra, az internet miatt is inkább úgy akarok átmenni a rehabilitációs központba, hogy a kicsik ebéd utáni pihenőjüket tartják. Nagyon nem akarom őket otthagyni, máris olyanok, mintha az enyémek lennének. Nagy lelki erőre lesz szükségem ahhoz, hogy kevesebb, mint három hónap múlva búcsút intsek nekik. Pláne, hogy már most ez a helyzet.
Már egyáltalán nem zavar a kaki látványa és az, hogy a kezemmel töröljem ki a picik popsiját.

Angela egy tündéri óvis lány, még mindig bepisil. De már egyre többször szépen a „wc-n” kakil, de persze csak akkor ha látom rajta, hogy pisilnie kell, elsétáltunk a wc-re és ott pisil-kakil  Ilyenkor kicsit szomorú, merthogy a picik nagyra becsülik a terméküket, de szépen megdícsérem, megsimogatom és így lehet szépen rászoktatni arra, hogy a megfelelő helyre csinálja. Annyira örültem neki, mikor először sikerült! És közben ott van Zenabu, aki kétéves korára mindig megy, magától elsétál a wc-re, mutatja, hogy húzd le a naciját  imádom a kiscsajt!
A pici lány két éves múlt, féléves kistesójával három hete tette ki a folyópartra az anyukája. Mikor megérkeztünk csak sóhajtozott, most pedig nagyban nevetgél. Sister szerint mindez annak köszönhető, hogy sok szeretet kap tőlem. Annyira szeretem a kicsit, legszívesebben máris elvinném magammal. És ő is nagyon szeret engem. Egyre többet nevetgél mindenkivel, de azért ha lehet, akkor hozzám jön. Most is kis imádkozás volt, felállt a térdemről és odatipegett a túloldalra, ahol mindenki más gyülekezett. Mikor pedig odamentem Angela pisiltetése után, felállt a helyéről és odajött hozzám, megfogta a lábam és leült mellém. A kezét persze ott tartotta. Nagyon vagány a kiscsaj; simán beszól a nagyobbaknak, akik rendesen hallgatnak is rá, és ha befenyíti őket, akkor be is ijednek. Múltkor Rashi rendesen elfutott Zenabu elől, mert az felemelte rá a kezét. Közben meg kell jegyeznem, hogy Zenabu még elég lassan sétálgat, futni nagyon ritkán láttam, akkor se valami sebesen, Rashi pedig óvis lány, fél fejjel legalább magasabb, jópár kilóval nagyobb.

Olyan fura. Annyira másképp viselkedünk a társammal. Ő előző hét vasárnap-hétfő kint sem volt a kicsikkel, mert beteg volt, csak eljött velem Voiba és az iskolába. Azóta már jól van, de 10 előtt ki se nagyon jön a szobából, délután is nagyon sok időt tölt bent. Én a naplóírást késő estére teszem, úgysem tudok sokáig aludni. Reggel meg korán felkelek. Már fél 8kor kint vagyok a kicsikkel. Mikor meggyógyult, akkor is egyedül maradtam a kicsikkel, Beataval. Társam a mosónőknek segített inkább és ő áztatás-teregetés párosát választotta a gyerekek helyett. Majd délután csak fényképezni jött ki. Én vacsi után még bementem a picikhez. Magamhoz vettem Zenabut, megmosolyogtattam, megpuszilgattam és mondta is, hogy megy aludni  letettem, még dobott nekem egy mosolyt. Odanéztem még a tesójához és csak Teresia mosolya után mentem csak ki.

Már etettem is, egyre több munkában besegítek az antiknak és nemcsak annyi, hogy a kicsiknek adom a szeretetem, amennyire csak lehet. Ez a része a legfontosabb, de már látom az antikon, hogy mosolyognak és tényleg jó nekik is, hogy itt vagyunk. Társam is ezt akarta elérni, hogy nekik is jót tegyünk és ne pedig hátráltassuk őket, hanem tényleges segítséget adjunk nekik, ezért is állt be mosónőnek, amit én eleinte elég rossz néven vettem, nem értettem, hogy miért nem a kicsikkel foglalkozik. Elvégre is azért jöttünk. Az antiknak is jót tegyünk, segítsünk nekik is, ő szeretné látni, hogy valóban jó nekik. Nekem ez nem annyira fontos, én a gyerekek miatt jöttem és nem azért, hogy a fizetett személyzetnek könnyítsem meg a dolgát, hanem azért, hogy a kicsik több odafigyelést, szeretetet kapjanak. És azt meg is kapják.

Most éppen a nagyokkal játszottunk/tam. Fura azt mondani, hogy nagyok. Ők is 8-11 évesek, de már irányítják, ha kell rendbe rakják a piciket, elmossák a ruhájukat, felmosnak hétvégén és dolgoznak a samban. Elég hamar fel kell nőniük. És bármennyire is érettek, nagyon is szükségük van szeretetre. Odamentem hozzájuk altatás után, Réka haját fonták a lányok, az enyémet még fonni nem akarták, nehéz lenne, de nagyon gyakran simogatják, nagyon tetszik nekik az én hajam,hogy olyan szőkés és azt mondják, hogy ne vágassam le. Most nem is fogom, mert akarok afro frizurát csináltatni magamnak, csak 600Ft, egy óra munkája lenne vele a fodrásznőnek.

Szal. Odaültem, míg hajfonás-éneklés volt, és vhogy az egyiküket megcsikiztem, erre jött a háború :P Négyen ellenem, érdekes felállás, hárman még nem tették ki összesen az én koromat  Aki még nagyobb ott volt, kézen állt és hídban el kezdett sétálni, de persze úgy, hogy én odafigyeljek és lássam. Aztán jött a vezényszó a nagy lányok szobájából, hogy most már tényleg ideje van lefeküdni és erre mindenki nyugovóra tért.

Napjaim

Nagyrészt a pici babákkal töltöm a napjaim. Reggel hét körül valóban felébresztenek a picik, ahogy sejtettem, sőt talán már kicsit korábban is nagy hangzavar van reggeli körül. Az iskolások hétre mennek suliba és napközben ott is vannak. Az óvisok kb nyolcra mennek, így nyolc után nyugalom hull az árvaházra. Öt pici baba marad csak és néhány anti. Beata beszél angolul, ő a kicsiket eteti, felmos és a házkörüli munkákban vesz részt, egy mindig mosott, de most már jó a mosógép így talán több időt tud más dolgokkal foglalkozni. Én pedig a picikkel vagyok, őket ölelgetni, tisztába rakni, szeretettel rájuk nézni, figyelni, hogy mit csinálnak, már az is nagy szót jelent. A tiszta ruhát rendeztük el és a picik szekrényét raktuk rendbe, mert minden egy kupacon volt, hiába címkézték fel Ágiék, de gondolom, a mosógép tönkremenetele óta nem tudtak időt szánni rá. Holnap befejezzük az egész szobát és a játékszobában is lehet még rendezgetni a dolgokat.
Az óvisok közül néhány visszajönnek napközben az árvaházba, ruhátváltani. Mozes tette ezt nagyon gyakran első reggel, mintha csak azért pisilt volna be, hogy odajöhessen hozzánk  Ebédidő után a kicsik nyugovóra térnek és váltásként megérkeznek az óvisok. Ők jönnek és bújnak ezerrel és tündériek. A probléma az, hogy ők se beszélnek angolul. De a nélkül is nagyon jól megértjük egymást. Az iskolások már beszélnek. Ők is vagy bújnak vagy elbújnak… De mind imádnivalóak. Van olyan, aki rögtön kezesbárány volt számomra és anélkül, hogy bármit is tettem volna érte, már megszeretett, van olyan is, aki nagyon visszahúzódó, de őket is el tudtam már érni  Némelyik lány eleinte teljesen elhúzódott, nem is nagyon akart velünk egy társaságban lenni. Majd elkezdtek messziről nézegetni, majd egyre közelebbről és most már le is ülnek mellém és hozzám szólnak. Furcsa. Olyan leírni, mintha rengeteg idő leforgása alatt történt volna, pedig csak szerdán érkeztem és most vasárnap van, mikor ezt leírom, ugyanazon a héten  Olyan gyorsan elrepült az idő.
Hja, és hol is jártam? Este hétkor vacsi nekik, addig játék, majd 8.30kor takarodó, addig tanulnak még a fénynél kint a teraszon.
Szombaton elmentünk a boarding schoolosokért és elhoztuk őket. Ők már tényleg tudnak angolul, rendesen lehetett velük beszélgetni, este játszottunk velük, beszélgettünk és így mások is közelebb kerültek hozzám. Délután rajzfilmnézés volt és nyitva volt a játékszoba. Annyira hallgatnak a nagyobb lányokra a kisebbek, és egyáltalán annyira kötelességtudóak. Bementünk a pumpáért és nem merték elvenni a másik labdát,és nem nyúltak semmihez sem. Mikor kinyitottam a játékszoba ajtaját tényleg csak azt vették el, amit megbeszéltünk 
A tizenévesek már vigyáznak a kisebbekre, sőt Michaelre (8 lehet) simán rá lehet bízni a piciket. A nagyobbak segítettek tisztábarakni, odahozták nekem a pelust… Annyira hamar felnőttek, angolul a matured – érett adja talán igazán vissza. Kénytelenek felnőni, de még azok is akik így gondoskodnak a kisebbekről és jönnek altatni őket, nagyon vágynak a szeretetre. És a nővérek sem igazán tudnak a gyerekekkel lenni, a gazdálkodással törődnek általában. Nem is nagyon láttam itt a sistert, alig volt itt a héten, mert beteg volt szegény, és inkább pihent, amikor tudott, vagy kint volt a samban. Néha bejött hozzánk, míg ebédeltünk, akkor tudtunk meg különböző infókat, és este jött a kicsikhez. Ma láttam többször, idejött ebédnél, mondtam neki, hogy Mozes beteg szerintem, majd rohant is a kiskedvencéhez  megbeszéltük, hogy a matatu hogy megy, benézett a játékszobába párszor és este már megint nem volt sehol se.

Gyerekek, de hogy?

Hogy tudnék otthon gyerekekkel foglalkozni úgy, hogy meg is éljek belőle? Tanítás jellegű és angol nyelven zajlik. Fel kellene valahogy használnom az Istentől kapott tehetségem, tehetségeim. De hogy tudnám ezt megvalósítani? Hol? És milyen plussz képzettség kellene hozzá? Tippeket kérek!