Taveta

Már nagyon jól jött egy kis pihenés. Hiába többen is felhívták a figyelmemet, hogy mindenképpen időt kell szakítani arra, hogy egyedül legyél, nem szabad kihagyni. Ennek ellenére szinte minden időt a gyerekekkel töltöttem.
Ha az épület másik végében felsír valamelyik kisgyerek, rögtön meg tudom állapítani hang alapján, hogy ki az. Óriási öröm az, amikor Sheila és Michael elkezd sétálni óvatosan a karjaim közt tartva vagy Theresia felül vagy Angela, Moses elmegy pisilni-kakilni… Mi lesz majd a sajátomnál??? :D Egyáltalán nem zavar a kaki. De az azért már sok, amikor egyszerre négy kicsi kezd el sírni.
Ez igazi felkészítés a saját gyerek nevelésére:
 Szeretgetés
 Pelenkázás
 Altatás
 Etetés
 Csak a szoptatás része hiányzik már :D
Amikor a kicsikkel vagyok úgy elrepül az idő, észre se veszem, hogy innom kellene egy kis vizet, mikor már itt van az ebéd ideje, vagy este már lemegy a nap és rájövök, hogy nem is pihiztem.
Bármennyire is jó, kicsit kezdtem már kiégni, úgyhogy arra jutottam, hogy valóban ki kell venni heti egy nap pihit és naponta kétszer fél-egyóra pihi feltétlenül szükséges (légzés-meditáció és gitár).
Úgyhogy egy szép kis kétnapos kirándulást csináltunk. Irány Taveta, ahonnan már látszik a szomszédos Tanzániában magasodó Kilimanjaro.

It is only the courage on the path itself that makes the path appear.
It is important to use discipline with intuition and to use intuition with objectivity.
Utazás
Kedden reggel tervszerűen elindultunk nyolc előtt az árvaházból. Ezzel annyi probléma volt, hogy az óvisok és bölcsisek mind ott voltak az udvaron és mikor láttak minket táskával, mind elszomorodtak. Peter jött hozzám, megölelt és elindult, hogy elkísér minket. Az árvaház ajtajánál sem akarta elengedni a kezem. Majd út közben lefelé a dombos úton próbálkoztam azzal, hogy visszaforduljon, de nem akart hallgatni rám. Egyszer sikerült elérni, hogy megálljon, azt hittem, hogy el is indul felfelé, de nem. Mikor már jóval arrébb voltunk, akkor is ugyanott állt a pici, szomorú arccal, és nem mozdult. Olyan volt, mintha kitépték volna egy részét… Nehéz volt így útnak indulni.
Majd jött az utazás. Leértünk a megállóhoz, felszálltunk a matatura, voltak már rajta és járt is a motor. Azt hinnéd, hogy hamarosan indulunk. De mi már megtanultuk, hogy a matatut azért nem állítják le sosem, mert nem tökéletes a motorja, múltkor be kellett tolniuk a kocsit még Voiban, mikor el akartunk indulni. Folyamatosan dudaszó, hogy jöjjön még több utas. Hja, meg a sofőr se lenne rossz, ha megérkezne. El is indultunk, úgy húsz perc múlva. Vagy mégsem? Stop. Ismételt dudaszó. Tolatunk, valaki elindul szaladva. A pénztáros vagy kaller felszáll és hosszú tolatás következik. Megállunk. Jön még valaki?? De nem történik semmi. Végre elindulunk :D
Vörös a föld és a házak is. Láttam egyik alkalommal, hogy a földet tégla formájúra alakítják és a napon szárítják meg, hogy építésre megfelelő szolgálatot nyújtson. Hogyha lefestik a házakat, akkor az fehér vagy kék :D
Utunk szavannán vezetett keresztül. Majomkenyérfa, kaktusz, termeszvár, tehén, őzszerűség, antilop, a Taita Hills sanctuary-ben gyönyörű madarak. És persze az elmaradhatatlan rázás. Kenyában élj úgy, ahogy a kenyaiak. A legtöbb fehérember utazáshoz kibérel egy kocsit, ha nincs is itt sajátja és úgy megy bevásárolni is a városba, feketékkel cipelteti a cuccát, és ő maga ki se száll a kocsiból, csak megmondja, hogy mit is kér. Mi ezzel szemben matatuban nyomorogtunk Bura Stationig, majd buszra szálltunk. Jó kis zötykölődés. Földút a megye fővárosába vezető út is, és még rosszabb állapotú mint ami Voit és szállásunkat összeköti. Rengeteg por jött be az ablakon, merthogy légkondi persze nincsen, ez pedig tüsszögéshez vezetett nálam, merthogy alapból allergiás vagyok a porra.
Kész vadaspark az egész ország. Buszunk átment a Tsavo nemzeti parkon, ahol odafelé zebracsordát láttunk. Vissza már elefántot is :D
Itt kénytelen vagy megszokni a nyugalmat. Türelmes leszel vagy megőrülsz a várakozásban. Míg vársz, hogy induljon a matatu, intézkedjen a recepciós, jobban jársz, ha magadba merülsz és kihasználod az időt, hogy gondolkodj vagy élvezd a tájat az ideges várakozás helyett.
Otthon is csak így lenne érdemes, mondjuk nem is kell ilyen sokat idéznünk a metróra várva.
Annyival nyugodtabbak az emberek, nem rohannak sehova, nem úgy mint az európai ember. A rehabilitációs intézet vezetőjének van faliórája és karórája is, de egyik sem a tényleges időt mutatja :D Ez is azt mutatja, hogy mennyire fontos az idő. Az iskolába be kell érnie a diákoknak, de egyébként az idő miért is lenne fontos? Caminon én is lelassultam, de otthon elkezdtem felvenni a rohanó stílust egy idő után. Nem olyan szinten, de ők itt sokkal jobban értik az idő tényleges koncepcióját. Intelligens embernek gondolják az európai embert, és úgy gondolják, hogy nagyon sokat tanulhatnak tőlünk. De valójában mi is sokat tanulhatnánk tőlük. Életszeretetben, emberszeretetben, vendégszeretetben, időhozzáállásban mindenképpen.
Akármikor vége lehet az életünknek, bármelyik pillanatban véget érhet. És egyébként is nem az fontos, hogy mennyi időd van, hanem az, hogyan éled meg azokat, mennyire élvezed és mennyire használod ki azt, amit kaptál…
Amint megérkeztünk Taveta koszos kisvárosába és szállást is intéztünk, kirándulást szerveztünk a Challa krátertóhoz. A sofőrre majd egy órát kellett várnunk. Ehhez hasonlóan kellett volna hagynom, hogy történjen, aminek történnie kell és nem pedig sürgetni-erőltetni dolgokat. Sokkal türelmesebbnek kell lennem. Ezt kell itt megtanulnom. Vagyis ezt is a feltétlen szeretetadás mellett.
De megérte a várakozást. Gyönyörű krátertó, melyet kettészel a tanzán határ és az azóta már bezárt lodge szobáiból és bárjából tökéletes kilátás nyílik a Kilimanjaro hegyére. Mikor ott voltunk, egy felhő félig eltakarta a hófedte csúcsot, de így is gyönyörű volt.
Ebédeltünk egyet, délután bejártuk a várost és este elmentünk pihiképp egy bárba. Sört rendeltem, leültünk az árnyékba. Megittunk egy sört, ami kezdett a fejembe szállni már pár korty után. A meleg megtette a hatását. Pedig otthon elég jól bírom a piát. Egy lány odajött hozzám beszélgetni, nagyon aranyos volt, de fáradt is. A biliárdról kérdezett, úgyhogy el is kezdtem nézni a játékot, és e kapcsán beszélgetést kezdeményeztem a fiúkkal. Meglepetésünkre egy billiárdasztal állt előttünk, amihez jöttek is játékosok, de kicsit másképpen játszották, mint ahogy mi megszoktuk. Megvolt benne a logika, melyet meg is tanítottak nekünk. Ennél a verziónál kell egy matekos, aki nem alapszabályként nem ihat sokat :D Számonként kell előrehaladni és a növekvő sorrend szerint kell eltenni a golyókat, nem színenként. Ha nem tudod eltenni, és hozzá sem érsz a golyóhoz, akkor mínusz-pontot kapsz, ha elteszed, plussz-pont…
Szal kellemes kis beszélgetés kerekedett ki ebből. Erik meghívott minket egy italra, hogy ne induljunk olyan hamar. És tovább beszélgettünk. Mikor befejezték a játékot, akkor is folytattuk, pedig már jó sötét volt. Annyira boldognak és elégedettnek tűntek a fiúk, de kiderült, hogy ez kicsit csak a látszat. Nekik is vannak problémáik, ugyanúgy meggyötörtek és életuntak tudnak lenni a boldog „maszk” mögött, de közben nem elkeseredetten ülnek otthon, mint néhány ismerősöm, hanem próbálják élvezni az életet, kedvesek mindenkivel, cél nélkül is beszélgetésbe elegyednek az ismeretlennel és nem néznek furcsán, ha rámosolyogsz a melletted ülőre (mint otthon a metrón).
Annyira jó volt külön szobában lenni. Zuhanyozni, még ha nem is volt melegebb, mint némely gimiben. Egyre többre értékelem a kis apróságokat. Nem zavart a pottyantós wécé, sőt tökre örültem neki, hogy nincsen semmi problémám a guggolással. Tökre jól van a lábam, a térdemnek semmi baja nincsen a guggolással és a „sétálunk-sétálunk, egy kis dobra lecsücsülünk, csücs-t :D

Korai kelés, kisétáltunk, hogy megnézzük a napfelkeltében a kilimanjarot. Még sötétben indultunk el, annyi csillag volt fent az égen. Megláttam a cassiopeiat is :D Tehát jó helyen vagyok :D Hullócsillag. Már megérte felkelni, és még sehol sincsen a hegy.
Jó sokáig sétáltunk, mire felkelt a nap. Totál lehetett látni a hegyet, ki lehetett venni a távolban a hófedte csúcsot. Sajnos azokon a képeken, amiket én készítettem, nem annyira jó. Most kicsit sajnáltam, hogy nem vettem új fényképezőgépet. De az a lényeg, hogy én mit láttam. Hogy ti nem láthatjátok ugyanazt, mint én, az a ti bajotok :P
A napfelkelte totál olyan volt, mintha egy narancsot raktak volna fel az égre. Hozzá kell tennem, hogy otthoni narancsot, ami narancsszínű. Itt zöld a színe a narancsnak és a banánnak is, pedig már ehetően érett.
Majd piac, pihi még a szobában. Kihasználtam a saját szoba előnyét, zuhanyoztam még egyet, pihentem még a kemény ágyon, ami nem olyan, mint a kráter-ágyam az árvaházban. És ebédidő után indultunk is a buszállomásra. Volt is egy busz, ami délután egykor indult. Volna. Félórán keresztül még sétáltam a piacon, ahol nagyon sok törzsi ruhás férfivel és nővel találkoztam. Ők általában az árnyékban ültek, én meg jártam körbe, utolsó pillanatig sétáltam a piacon, míg társam végig fent ült a buszon. Egy maszáj férfi is rám köszönt az árnyékból, de akárcsak a gyerekek, a válaszommal nem tudott mit kezdeni. De szép szál férfi volt, az tény. Egykor felszálltam a buszra, és fél háromkor el is indultunk :D
Én a folyosó oldalon ültem, egy sorral előttem két maszáj nő ült. Mikor a közelebbi észrevette, hogy fehérek vannak a környéken, megszólított, és megkérdezte, akarok-e fényképet készíteni róla. 100 shilling! Mondtam, hogy nem, köszönöm. Erre a nyakláncát ajánlotta. A modern világ hatása. Milyen jó. Ebből élnek már szinte, hogy fényképalanynak adják magukat és eladják napi szintű használati eszközeiket. Mikor leszálltak, a kaller tolmácsolta, hogy a nő velem akar jönni, és mosná a ruháimat. Furcsa volt, hogy az ürge se akarta megérteni, hogy magamnak is képes vagyok mosni. Fehér emberről nagyon az terjedt el, hogy gazdag amerikai, aki a gyerekeknek édességet ad, egy fényképért vagy nyakláncért minden pénzt odaad és csak mosógéppel tud mosni.
Mindenesetre most is jó helyre ültem. Nem ablak, folyosó mellett. Szomszédom és az előtte ülő férfi megütögette a karom, ha látnivaló volt a túloldalon. Így láthattam közelebbről elefántot is. Először a távolban láttam egy fa alatt. Antilop, elefánt, vörös orrváladék, tüsszögés, köhögés, elszineződött nadrág. Mindez hála a vörös földnek, pornak az úton. Csak előjött az allergia. Sok ez az egész nap porban, pláne mikor megszoktam a betont; az árvaházban is az van.
Az átszállóhelyen megrohamozott minket pár férfi minket. Információt adnak át, beszélgetnek, kedvesek. Ha jön egy matatu, megrohamozzák, leállítják. Pénzt kapnának azért, mert utast szereznek, de közben az utas velük és nélkülük ugyanúgy utazik.
Jó volt ez a kirándulás! Volt időm magamra, egyedül, nem a gyerekekre gondolva, tényleg egyedül, külön szobában, csendben.
Megérkezés. Az óvisok rögtön rohantak hozzám, jól megölelgettek. Kivéve Angelat,ő egész este neheztelt rám, került, nem nézett rám, ha hozzászóltam. Majd imádkozásnál már odajött. Zenabu is nagyon megörült nekem. Ült mikor megérkeztem, mosolygott, felállt és megfogott. Aztán pár pörgetés következett, még be se vittem a táskám. Átöltöztem és jöttem is ki a kicsikhez. Hiányoztak azért. Jó volt magammal lenni kicsit, kirándulni egyet, de jó volt visszatérni. Máris várt pár kaki. Zenabu totál ki akart sajátítani, ha jön valaki és bújik-mászik, akkor máris megüti. Stramm kiscsaj. Imádom.